A nóta vége
Néha belebotlik az ember valamibe, amibe nem kellene.
Távoli cél felé vettük utunkat. Ilyenkor korán indul az ember és éppen elég az útra figyelni, másra már nem nagyon lehet. Így történt, hogy ismét tanúja lettem egy reggeli műsor kimúlásának. Először nem akartam végig hallgatni, de aztán mégis úgy döntöttem, meghallgatom és ha úgy adódik, pár könnycseppet is elmorzsolok miattuk. Végül is a könnycseppek elmaradtak, mint ahogyan a sokszor bejelentett 9 órai nagy bejelentés sem volt igazán nagy. A rádiósok elmondták, hogy nem sajnáltatják magukat, de azért persze sajnáltatták, hogy nem fényezik magukat, de azért persze fényezték kicsit. Az egész valami szánalmas próbálkozássá vált, hogy lazán vegyék, de még se vegyék lazán.
Aztán többször is szóba került a tulajdonos inkorrekt eljárása. Eddig talán nem tűnt fel nekik, de ilyen bizony előfordul, nem minden tulajdonos korrekt, fajtól, nemtől, vallási politikai meggyőződéstől függetlenül. Amennyiben ebben az országban éltek a kilencvenes években, akkor esetleg feltűnhetett volna nekik, hogy milliókkal bántak el nem éppen korrekt módon, és azokra még tévészereplés sem várt.
Volt már ilyen műsormegszűnés néhány éve. Akkor – ha jól emlékszem – még valamilyen szalagokat is akasztottak a rajongók autóikra, így tudatva, hogy pár félművelt dumagép eltűnése az éterből mennyire megviseli őket. Aztán persze a dumagépek így, vagy úgy visszatértek.
Mint mondják, a kutya ugat, a karaván halad. Jönnek majd új adók és azokon az új vagy a régi igénytelenek nyomják tovább a sódert, hogy a koffein mellé némi önbizalmat öntsenek a reggeli utazókba, miszerint: hiszen ezek a rádióban semmivel sem okosabbak, de legalábbis nem műveltebbek, mint én, eztán sem kell könyvtárba járni, minden úgy jó, ahogy van.
A médiatulajdonosok pedig teszik, amit tehetnek, vagyis azoknak fizetnek, akik hallgatottságot hoznak és persze nagyjából úgy beszélnek, ahogyan ők szeretnék, mert hogy mi legyen a nóta, azt mindig az mondja meg, aki fizet, ez még akkor is így van, ha néhány dumagép megpróbálja magát autonóm személyiségnek eladni.
Kedvencek jönnek, kedvencek mennek, ami marad, az az elkeseredettség, a végeláthatatlan reménytelenség. A lélektelen munka poklába könnyebb morning show-val, vagy bumeránggal belemerülni, addig sem kell gondolkodni, aggódni, elkeseredni.
Hazafelé immár a gyors beszédűek nélkül arra gondoltam: gyászolni és örülni is kár. Az igénytelenség soha nem pusztul el, legfeljebb lappang itt-ott egy kicsit. Ám rövidesen eljön a nap, amikor elküldi Balázsait és Gáborait, hogy az emberek szerencsétlenségére és okulására egy új csatornán majd ismét eljátszhassák a nagy szórakoztatót s végül ismét a nagy halált.