A figyelem
Kevés dolgot szeretne az ember úgy, mint a ráirányuló figyelmet, bár ezt legtöbbször nem vallja be környezetének, hanem csak reméli. Reméli azt, hogy tettei, hogy mindennapi erőfeszítése nemcsak feltűnik környezetének, hanem azt értékelik is. Teszik majd szóvá és tetté.
Jaj, hát én nem tudok mindenre figyelni...
Jön a mondat, mi igazából makói távolságra van a mondásbeli Jeruzsálemtől. Igen, egész életünk a figyelemről szól, az első lélegzetvételtől az utolsóig, hisz figyelem nélkül nem tanulnánk és nem tanítanánk semmit, nem figyelve nem érnénk meg azt sem, hogy felnőjünk. A figyelem hiányát pedig ugye a legtöbb ember magába fojtja, csendben, belül kesereg, hogy ennyire értéktelen azoknak, kiknek annyi mindent megtesz, szinte láthatatlanul.
Értékünk pedig mindig van, és meg kell előzni azt, hogy csupán a tetteink, és másokra irányuló figyelmünk hiánya legyen a jel. Mert ez már a nem visszafordítható... Az élet tanulsága szerint nem kötelező a szülő figyelme gyermeke felé, nem kötelező a pár elé friss, szívvel főzött ételt tenni, nem kötelező időseinkre az emlékező gondoskodás védőleplét takarni.
Viszont ha ezek mégis megvalósulnak, ha ezek nap, mint nap a szemünk láttára megvalósulnak, nem vehetjük ezt olyan természetesnek. Mert nem az. Amit sokan nem gondolnak végig, mikor épp fürdenek más figyelmében, hogy az az idő, míg ő épp "fürdik", az az idő annak is eltelik, ki épp őt "fürdeti". Ennek az eltelő időnek kell, hogy értéke legyen, és minden ember képes azokra a válaszreakciókra, gesztusokra, mik azt jelzik, tudja és érzi a figyelmet.
Az emberi hibák ezen területen sem ismeretlenek. Túlzásaink ugyanúgy vissza fognak ütni ránk, mint nemtörődömségünk. Arányban kell állni, szinkronban kell lenni azzal a figyelemmel, mi felénk irányul. Ez egy sosem stabil egyensúly, egy folyamatos kötéltánc, hol ha elvétjük bármely irányban is lépésünk, idejekorán az élet naptalan részén találjuk magunkat.
Innen pedig nem egykönnyű visszaállni arra a kötélre, ehhez segítség kell, mi nem más, mint egy másik ember valóban odaadó és ránk irányuló figyelme... A ránk irányuló figyelem a lelkünk napfénye, enélkül belül fázunk, átélve pedig tündöklünk.
A figyelem sosem hordozza magában a végtelen jellemét, erősödik és lanyhul, de sosem szűnhet meg. Mert ha megszűnik, vele együtt mi is megszűnünk, és már csak létezünk, és nem élünk.