Megmondom a tutit szakkör
Egy találó netes mondás szerint a Föld IQ-szintje állandó, csak egyre többen vagyunk rá. Néha, sőt, most már egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy egy multinacionális szakkör tevékenykedik planétán. Egyszerűen divat lett megmondani a tutit.
Elemezzük ki, mi is lenne ez a nagyon tuti "tuti". Az elemzés rövid, velős, definíciója pedig könnyen megjegyezhető. Bármi, ami a megmondóra tudja irányítani a figyelmet. Nagyjából ez van, azaz pontosan, vagy majdnem, de szinte biztos.
Remélem, teljesen érthető voltam, azaz tuti.
Jól megmondtam a semmit, mit szépen olyasvalamibe csomagoltam, aminek se füle, se farka, de jól hangzik. Egyre több ember beszél a semmiről, épp valamihez, vagy épp a semmihez hozzászólva. Mert én is itt vagyok, és bár teljesen hülye vagyok hozzá, de azért belemagyarázok, kavarok rajta egy párat, mert az nekem lesz jó.
A szakkörbe bárki jelentkezhet, aki érez affinitást, hogy akár hülyét csináljon magából. Bár most már ez is üzletág lett, hogy hogyan csinálj magadból hülyét. A való élet ugyanúgy tele van ezzel, mint a virtualitás, mindenki hozzászól, meg beleszól.
A gond igazából ezzel az, hogy amíg más dolgába, más ügyébe magyaráznak bele az emberek, addig a saját dolguk végezetlen marad.
Polihisztor lett mindenki, önhatalmúlag adva magának doktorit bármiből, mert hallott, és látott, no meg olvasott valamit, és már kész is az igazi valóságshow, amolyan globális kabaré lett az egész. Az ember egy ideig tud nevetni ezen, aztán már fáj. Névtelenül, és arctalanul kaffog kitalált dolgok felett acsarkodva a net. Ujjal mutogat egymásra a politikus, mint valami rossz óvodás, mondhatni virtuálisan kövezi meg saját magát a világ.
A gond igazából ezzel az, hogy amíg más dolgába, más ügyébe magyaráznak bele az emberek, addig a saját dolguk végezetlen marad. Más szénáját mindig könnyebb forgatni. Bele lehet szólni, miért olyan száraz, vagy épp hosszú. A megmondom a tutit egy olyan dolog, mi semmi másról nem szól, mint a másik kibeszéléséről, és saját maguk kiemeléséről. Cirka hétmilliárd színész egyetlen színpadon. Se rendező, se súgó, se díszletmester, mindenki néző, és szereplő egy személyben.
Valahogy mindenki a másik életét akarja élni, és nem a sajátját, no persze nem kevés kivétel van, akik csak állnak ott a színpadon, és nézik a komédiát, és próbálják a maguk életét élni, a többi csepűrágó között. Emlegetik az általános tudást annyian, és annyian vallják a magukénak már, hogy ennyi Nobel-díjas nincs is már a galaxisban. Pedig mennyivel tutibb volna, ha mindenki saját maga akarna lenni, ha a saját életét élné meg életként, és nem a máséban való tobzódást.
Az is igaz, hogy másolni mindig könnyebb volt, mindig könnyebb volt olyan úton járni, amit már felfedeztek, és megépítettek, de ettől az az út nem a mi felfedezésünk. Mások élete nem a mi életünk. Mindenki kapott egy tuti kaptafát, egy sajátot, arra készítse el életét, az még illeni is fog rá.
Ha az ember az marad, aki, ha nem majmolni, hanem önmagát megvalósítani akarja, akkor olyan dolog részese lesz, ami csak az övé, a saját életének, ez a tuti, meg a tutti-frutti.