LélekÁllomás: miből fakad az önbizalom?
Amikor meglépem azt, amit a bennem lévő korlátok alapján nem tennék meg. És mégis. Kilépek a komfortzónámból és lépek egy hatalmasat. Mert ez baromi nagy lépés ám! Ami egyikünknek semmiség, az a másikunknak nagy dolog lehet. Hiszen nem azonosak a korlátaink és az értékítéletünk is ettől függ.
Mindannyian abban vagyunk a legtehetetlenebbek, a legnehezebben abban teszünk meg lépéseket, amikről magunkban legbelül korlátokkal találkozunk. Ezáltal ami egyikünknek csak egy lépés, az a másikunknak előbb egy átugorhatatlan korlát megmászását jelenti és csak ezután következhet a lépés, aminél még mindig vissza-vissza kacsintgatunk, hogy vajon jól tettük- e, hogy átugrottuk, vagy sem. Ott él bennünk a kérdés, hogy forduljunk- e vissza, vagy most már nézzük meg mi van a korlát túloldalán?
Tudod, nem az a kérdés, hogy mennyi korláttal rendelkezel a tudatalattidban. A kérdés csak az, hogy mennyit vagy képes átugrani!
Ne hidd, hogy bármelyik is nem jár majd félelemmel. Dehogynem. Épp ettől fejlődsz, mert minden egyes ugrás és mászás épít téged. Aztán majd egyszer rádöbbensz, hogy már nem igazán van olyan korlát, fal, vagy kerítés, amin nem lennél képes átmászni. Mert már hiszel önmagadban. Sőt tudod, hogy bármire képes vagy, ha TE AKAROD.
Már nem létezik kishitűség, félelem, vagy gyengeség. Már csak te vagy és az akaratod. Az álmod, a vágyad, a jövőd. Olyan jövőd, amilyet te festesz magadnak.
És ebből fakad a valódi önbizalom. Belőlünk. Nem a külső emberektől származó visszacsatolásokból, hanem abból, hogy biztosak lehetünk benne: amilyen jövőt megálmodunk, olyat meg is tudunk valósítani. Képesek vagyunk rá. Ha akarjuk. És miért ne akarnánk?! Hisz már bebizonyítottuk magunknak, hogy lehetséges. Átmásztunk a korláton. És most már annyiszor mászunk át rajta, ahányszor csak AKARUNK.
Hogy mik a korlátok?
Maguk a szülői minták. Azok a modellek, amiket pici gyerekként lekövettünk, ami alapján felépült bennünk a világ és amik felnőttként a konfliktusainkat adják saját önMAGunkkal szemben.
Mert észlelünk valami furcsa diszkomfort érzést, amikor nem úgy cselekszünk, mint ahogy megtanultuk. Ahogy belénk égett, hogy egy helyzetre hogyan kell reagálnunk.
Persze általában a tanultak szerint teszünk, szinte mindig. De aztán elkezdünk saját öntudatunkra ébredni és szinte kézzel foghatóan érezzük a konfliktust, ami belül úgy éget. Akkor is amikor nem úgy cselekszem ahogy tanultam, és akkor is amikor másképp teszek, de ott is van a kisördög a vállamon és szurkál a megjegyzéseivel, hogy miért tértem el a jól bevált programomtól.
Azt hiszem mindenki ismeri az érzést. Amikor még akkor is ott csengnek a fülünkben édesapánk, vagy édesanyánk szavai arról, hogy ők hogyan döntenének, vagy hogyan cselekednének az adott helyzetben, amikor már rég nem befolyásolnak minket. Elvileg.
Mert hogy a szülői mintáinkat cipeljük, hordozzuk magunkkal egész életünkben, befolyásolnak minket egészen addig, amíg fel nem ismerjük a korlátokat, amiket néha állítanak számunkra. Nem rosszak ők, dehogy. Sőt. Nagyon is jók, hiszen belőlük lettünk mi. Abból ismertük meg a világot, amit a szüleinken láttunk. De biztos, hogy mi is dettó ugyanúgy akarjuk élni az életet, mint ahogy ők? Nem lehet, hogy tartozunk nekik annyival a csodáért amit tőlük kaptunk, hogy most már mi tanítjuk őket (is) a saját korlátaik eldobására?
A válasz az, ami benned van. :)
D.O. Judit, LélekÁllomás - egy állomás a boldogságodért