Múló dicsőség
Sic transit gloria mundi.
Így múlik el a világ dicsősége. Miként elmúlnak a kevésbé dicső dolgok is.
Talán már említettem szülőfalumat, egy somogyi falvacskát. Ott nőttem fel, ismerkedtem a világgal. A lakosok száma ezernél nem igen volt több soha, ám gyerekként még azt gondolhattam, hogy ilyen a falusi összkomfort. Mert szinte minden volt, ami az akkori mércével komfortos élethez kellett. Volt férfi borbély, úri szabó, női szabó, kádár, bognár, asztalos, cipész, posta, takarék, két kocsma, egy presszó, ahol nyaranként még fagylaltot is lehetett kapni, és volt iskola, gyógyszertár, orvos, és persze pap is. Bolt is volt, nem csak élelmiszer, de a ma talán műszaki vegyes boltnak nevezhető egység is, ahol sok mindent lehetett kapni, még játékot is. Volt tejcsarnok, felvásárló, heti egy piac, hirtelen ennyi jutott eszembe. Mára maradt a posta, néhány élelmiszerbolt, az orvos nyugdíjba ment, keresik az utódját, a gyógyszertár régóta korlátozott nyitva tartással üzemel, az iskola bezárt. A pap már jó ideje a szomszéd faluból jár át misézni. Kocsmából is csak egy maradt.
A világ megváltozott.
Minek soroltam ezt mind el? Nos, csupán azért, mert a magyar demokraták megint tüntetnek, most éppen a Népszabadság nevű lap megszűnése miatt. A lap amúgy az MSZMP majd, egy ideig az MSZP lapja volt. Utóbb az utódpárt teljesen kiszállt belőle.
Időnként én is olvasója voltam. Jobboldali kormányok esetén a Népszabadságra fizettem elő, baloldaliak esetén meg a Magyar Nemzetre. 2010 óta már nem járatok semmilyen újságot, az interneten olvasom el reggelenként a napilapok kínálatát, és nem csak e két lapét.
Lehet persze siratni a sajtószabadságot, ám tudni kell, hogy az úgy általában nem létezik, csak az interneten van jelen részlegesen. Ha az adott lap pártlap, akkor azért nem, ha magánkézben van, akkor pedig azért nem. Erre legjobb példa a Magyar Nemzet, mely a tulajdonos szaporítóanyaggal kapcsolatos megállapítását követően látványosan változott meg.
Tehát akik a sajtószabadságot siratják, azok tulajdonképpen egy utópia miatt boronganak, valahogy úgy, mint azok, akik a demokráciát látják sírba szállni, nem törődve azzal, hogy a demokrácia éppen olyan elméleti konstrukció, mint a sajtószabadság.
A világ, ha tetszik nekünk, ha nem, kényszerek mentén működik. A fizikai, biológiai, geológiai, kémiai és igen, társadalmi kényszerek azok, amelyek meghatározzák életünket.
Ezek a kényszerek ugyan kényelmetlenek, de egyben védelmezők is, hiszen mederbe terelik az életünket és keretet adnak neki. Az egyének többsége miközben általában fontosnak tartja a szabadságot, ám mégis szinte mindig az éppen adott normák keretein belül igyekszik maradni, sőt általában ezen kereteket cselekedetei meg sem közelítik.
Az ember, hogy így mondjam, előbb leszabályoz önként, mint kellene.
A világ a kényszerek mentén változik úgy, hogy közben alapjában nem változik semmi. A boltok, az iparosok és a napilapok eltűnése nem valódi változás, inkább csak átrendeződés, az entrópia egy esete. Minden, ami nem kap, vagy nem képes energiát szerezni, széthullik, a biológiai lény éppen úgy, mint a napilap.
Ez akkor is így van, ha egy nyílt rendszerben, még működő alacsony entrópiájú entitások ezt vitatják.
Persze lehetne ez másként is, hiszen vannak, baloldali milliárdosok, akik biztosíthatnák az energia- utánpótlást, de valamiért egyelőre ezt nem akarják megtenni. Én, aki amúgy összesen nyolc évig voltam előfizetője a Népszabadságnak, nem siratom, mint ahogyan a Magyar Nemzetet sem sirattam, pedig annak 12 évig voltam kitartó olvasója.
A világ egyetemes törvényei dolgoznak, az újságok pedig szépen eltűnnek, vagy átalakulnak, ami nem változik, az az embernek abban való hite, hogy igazság, mint olyan létezik. Ez valóban így van, az igazság létezik, és együtt változik a körülötte változó világgal.