Pluszmínusz plusz
Mi, emberek szeretünk ugye mindent valami skatulyába gyűrni, szépen felcímkézni, elpakolni valami polcra. Jelzőket adunk, megítéljük, hogy szerintünk mennyire pozitív, vagy épp negatív. De mi alapján ítéljük meg a dolgokat, és érzéseket?
Létezik az emberben egy pluszmínusz iránytű, mit hívhatunk lelkiismeretnek, józan észnek, léleknek, szívnek. Bárki hívhatja bárhogy, ettől még ugyanaz lesz. Ami a legfontosabb, hogy jól használjuk, mert nagyon sokan, és nagyon szívesen szeretnének belenyúlni egy kicsit. Megváltoztatni bennünk érzéseinket, gondolatainkat, és ezáltal minden tettünket.
Kudarcok mindenképp fognak érni minket, akár eszünkre, akár erre az iránytűre hagyatkoztunk, de míg eszünk olyan kérdésekre is választ fog keresni, mit fel sem kellett volna tenni, addig ez a kis iránytű sosem fogja magát az irányt elvéteni. Véteni mi fogunk, ha nem hallgatunk rá igazán, vagy hagyjuk, hogy az elme adjon magyarázatot az iránytű irányára.
Az előjel lehet pozitív, vagy negatív, ezt igazából csak az addig eltelt életünk alapján határozzuk meg, és nem a tényleges, pillanatnyi és valós érzéseinkből indulunk ki. Az, hogy a negatív gondolatokat, és érzéseket pozitívvá tudjuk változtatni, elég erre a pici belső "műszerre" hallgatnunk.
Az ember csodálatos képessége, hogy változtatni tud hozzáállásán, ha úgy érzi, végre helyes irányba állt. Ha nem ijed meg attól, ami rá várhat. Megijedni pedig a pozitív dolgoktól is lehet, nemcsak a negatívtól. Az új irány egyben vonzó, és aggodalomra okot adó, mert hogy odajussunk, olyat kell tenni, amit addig még nem tettünk meg. Olyat fogunk gondolni, amit még nem gondoltunk (csak reméltük, hogy egy nap gondoljuk), olyat fogunk érezni, amit még addig nem éreztünk.
A kis iránytűnk sokkalta több jót tud mutatni, mint akkor, ha ott maradunk abban, ahol épp vagyunk.
Félni lehet egy életen át, akár bármitől, akár bárkitől, de egy egész életet úgy leélni, hogy egyszer sem próbáltuk meg azt, amit szerettünk volna igazán, nos, ez botorság. A kis belső döntnök szava megszívlelendő, és legtöbbször önmagunkat kell meggyőzni arról, hogy egy olyan lehetőségünk van valami mást tenni, aminek az igazi előjele pozitív.
Ehhez nem lehetünk kishitűek, nem tehetjük, meg, hogy meghátrálunk az elől, amit még szeretnénk is, nem tehetjük meg, hogy lefogjuk a kezünk, befogjuk a fülünk és vakon meredünk magunk elé. Azt mormolva magunk elé, hogy nem vagyunk elég jók rá, nem vagyunk rá érdemesek.
A pluszmínusz sosem gyárt nekünk mínuszt, erre csak az elménk képes, a megmagyarázom magamnak, hogy miről mit kell gondolni és érezni. Ha nem rá hallgatunk, egy nap arra ébredünk, hogy rajtunk is fityeg egy címke, egy olyan, aminek az előjele már rég nem pozitív. Az elénk érkező lehetőségeket megérdemeljük, hiszen azért érkeztek oda elénk, mert bennük is volt egy ugyanolyan iránytű, ami felénk hozta őket...