A sarok
Ha sarokra gondolnak az emberek, nagyon sok dolog fog az eszükbe jutni, és az nagyon is jellemzi őket, hogy mire, és mikre gondoltak először. Pedig alapvetően két részre lehet osztani. A sarok, amiből kifelé van nézőpont, és a sarok, amibe befelé van nézőpont.
Ezzel arra is ki lehet lyukadni, ki hol tart épp a zárkózottság terén. Ha arra gondolunk, hogy kifelé van, nagy látótérrel, akkor alapvetően nyitottak vagyunk. Eszünkbe jut egy utca sarka, egy focipálya sarka, de akár egy cipő sarka is. Ha befelé van, szűkített látótérrel, akkor zsákutca, és a szűkülő tér fog az illető eszébe jutni. Ha azt nézzük a továbbiakban, hogy ebbe a sarokba hogyan kerülünk, akkor ismét két lehetőség áll fenn. Az egyik, hogy saját akaratunkból kerültünk oda, amolyan önkéntes száműzetésbe vonulva, vagy a másik szerint valaki, valakik kényszerítettek sarokba minket.
Ha önkéntes alapon tettük, akkor elegünk volt épp a sokból, és a sokkból, ami ért minket. Átgondoljuk a világtól elvonultan, hogy mi is történt velünk, és néha nagyon is nehéz megfordulni, és újra szembenézni a világgal, és önmagunk útjával. Amikor hátat fordítottunk, nem csak arcunkat fordítottuk a sarok felé, de a fülünket, és az orrunkat is. Szándékosan téve ingerszegénnyé a közvetlen környezetet, de ennek van veszélye is, a monotonitás.
Sajnos el lehet jutni oda, hogy minden inger kizáródik, a rossz is, de a jó is. Ilyenkor kell az az emberi kéz, amely akár az akaratunk ellen is vállon ragad minket, és visszafordít.
Amikor viszont sarokba szorítottak minket, akkor védekezünk, és hátrálva érkezünk meg egy nem általunk kiválasztott sarokba, azaz helyzetbe. E sarok ezen esetben 270 fokú védelmet ad, vagy legalábbis reméljük, hogy ad. Az ellenfél, ki pedig odakényszerített minket, előttünk van. A mozgásterünk csökkenésével sebezhetőbbekké váltunk, de nem védekezésre képtelenné. Ez a sarok, egy olyan függőleges padló, ahová álló helyzetben "landoltattak" minket, de nem vagyunk padlón, csak kényszerhelyzetben vagyunk, és cselekvésre készek.
A sarok ilyenkor nemcsak védbástya, hanem az a pont, ahonnan nem csak nincs tovább, hanem az a pont, ahonnan ugyanúgy el lehet rugaszkodni. Talán ilyenkor vagyunk a leghatározottabbak, és a legcéltudatosabbak, mert csak egyetlen út vezet ki onnan.
Minden sarok, ahová az ember önszántából, vagy más akaratából eljut, az egyfajta választási kényszerhelyzet. Dönteni kell, hogy ott akarunk maradni, ki akarunk-e törni. Sokan a sarkot, és magát a helyzetet kezdik el hibáztatni, de elfeledik, hogy oda, és abba a helyzetbe nem csak mások miatt jutottak, hanem főképp maguk miatt. Ezeket a helyzeteket pedig igazából senki sem tudja megoldani helyettük, csak ők maguk.