"És" akkor jött szembe a Pofon...
"És" akkor jött szembe a Pofon... Jött, csak én nem láttam Őkegyelmét, olyan jól álcázza magát, hogy sosem tudom, hogy hol, és milyen alakban oson mögém-elém-mellém... Profi csirkefogó a szentem, és lezser könnyedén vág arcul akkor, és ott...
Meghökkentő érzés, aztán elönt az arcpír, és érzem, hogy arcom vérerei kitágulnak és saját gyártású pirosító színezi arcom... Mire felfogom, mi történt, már túl van árkon-bokron, és csak a kondenzcsík látszik, ahogy elfüstöl újabb áldozatra lesve. Élvezi feladatát, mert feladat az, mi elé állít engem, és mindenki mást. A palettája pedig szélesebb, mint az Amazonas torkolata, az apró pacsipofontól a parasztlengőig terjed, és nem kímél senkit, se nőt, se gyereket, se férfit...
Aztán rájöttem idővel, hogy miért van ez, és miért hullanak rám a pofonok...
Mert a pofonfa alatt álltam egész végig, és nem egyedül, mert a pofonfa maga nem más, mint az élet fája. A fa mi árnyékot, védelmet és hajlékot ad, de nem ad semmit ingyen. Nincs érési ideje semminek, mi hullhat róla ránk, minden egyszerre érhet mindenkit, jó és rossz egyaránt. A fa nem gondolkozik azon, hogy mi az, mit érdemlünk, és kiérdemlünk...
Elég neki az, hogy ott állunk alatta, épp ott, ahol megálltunk, és ha a pofonokat szeretnénk kikerülni, botor cselekedetre vállalkozunk. A pofonok megtalálnak, felesleges a törzset körbefutni... legfeljebb elfáradunk, és a pofon ott fog állni előttünk mosolyogva, és csapásra készen. Ha pedig elcsattan, akkor két dolgot tehetünk. Egyik az, hogy megelégelve a pofonokat, és elégedetlenül hiába várni az ölünkbe hulló jót, fogjuk magunk, és feladva távozunk a fa alól... A másik az, hogy elviseljük, könnyeinkkel borogatva a fájó testrészt, mit a minket kedvelő, és szerető emberek szárítanak fel, majd emelt fővel tanulunk hibáinkból.
A pofonok sosem jönnek véletlenül, elviselésük tanulandó folyamat, minek az is lehet célja, hogy mi magunk ne osztogassuk pofonjainkat, mert mindenkinek megvan a saját adagja, mit nem a mi szemünk fog észrevenni... Persze lehet nézni, mint a moziban és körbepislantani, hogy mennyien látták a pofont, mit ránk mért a fa, vagy épp embertársaink.
Ha pedig mosolyra, és kárörvendésre vetemedünk, ne felejtsük el azt, hogy ezért vár ránk már egy pofon a fa alatt. Kíméletlenül torlódik meg röpke örömünk, és ezen megtorlás nem érkezik azonnal. Ó nem. Majd, majd akkor jön, mikor nem számítunk látogatására. Nem lesz hozzá magyarázó levélke, hogy ezért, vagy azért kapjuk, erre mindenkinek magának kell rájönni, s minél több pofont viseltünk el, és figyelünk, gondolunk arra, hogy miért kaptuk őket, akkor rutin lesz belőle. E rutin lesz az, mi abban fog segíteni, hogy a következő pofont mi megkísért, el tudjuk kerülni, és ha azt is megtanuljuk, hogy más pofonja láttán segítő kezet nyújtunk, akkor egy pofonnal kevesebb fog ránk várni a fa alatt...
Ha kellenek az élet fájának ajándékai, akkor el kell fogadni azt is, hogy ahonnan a megérdemelt ajándékok hullanak, akkor azon a területen pofonok is várnak minket, de egy jól irányzott pofon fog segíteni értékelni a jó pillanatokat is...