Az ember tündöklése, és bukása
Megmásíthatatlan és egyben elfogadhatatlan, de tündöklünk és elbukunk. Ez az ember. Megél, megérint és alkot nagy dolgokat, aztán romba dönti, vagy épp megvárja, míg szeme előtt válik az enyészetté. Lehet hasonlatokkal szemléltetni egyetlen ember életét. Lehet hasonlítani gyertyához, illatos virághoz, fellobbanó tűzhöz, de mégis kevesen gondolják végig, hogy minden tündöklése az embernek magában hordozza a bukását is.
Régi találmányunk, a kerék szerint is egyszer fent, egyszer lent. Hogy mikor tündöklünk, és mikor bukunk el? Se nem a helyét, se nem az idejét nem tudjuk, az egyetlen, amit talán befolyásolhatunk, az a HOGYAN.
Tündökölve hozunk létre, alkotunk maradandót, mi túléli megalkotóját. Nemzedékekbe ivódik tündöklése, légyen ez egy dal, egy épület, egy felfedezés, vagy egyetlen könyv egyetlen sora. Az Ember képes a tündöklésre, van, mikor büszke lehet a két lábon járására, elméje tudására, aztán lehorgaszthatja fejét önmaga bukásán.
Igen, az egy nap délceg, vagy fitos járás megkopik, hajlik hát s remeg kéz. A tündöklés renegátjaként lépésről lépésre jutunk el a bukáshoz. Szabott az idő, mondják, de kevesen teszik hozzá, hogy a varrótű a kezünkben és hozzá a döntés keze is. A szabott és hozott anyag csak az adott, de mi varrjuk össze a tündöklésünk és a bukásunk felöltőjét is.
Ha fércmű a tündöklés, közelebb a bukás talán? Senki sem tudja. Valóban senki sem tudja, bárhogy is állítja Bárki. Sokan vagyunk, sokan és sokfélét akarunk, és egyre kevesen egy és ugyanazt. A társas lény, ki egykoron pont társas volta miatt lett e planéta uralkodó faja, elfelejti, elfelejtette, hogy tündöklésének záloga a társas cselekedet. Építményeink sokasága, sok ember keze munkája alapján létesül, de elég egyetlen ujj, és semmivé foszlik szét.
A rombolás elengedhetetlen alapkövetelménye, hogy legyen mit lerombolni. Nos, építettünk eleget, van mit rombolni, és az egyén rombol is, akár kis, akár nagy dolgokat. Számomra kérdésessé vált, hogy a ma társtalan embere hol jár a kerék szerint. Fel, avagy lefelé? Lehet sejteni...
Elfelejtettük, hogyan jutottunk fel? Elfelejtettük, hogy ez mennyi időbe és emberéletbe került? Eszünkbe jut, hogy most is elég egyetlen ujj, és minden a semmivel lesz egyenlő? Egy biztos, bukásra állunk. A kérdés az, hogy van-e idő javítani, van-e hely, hol javíthatunk.
A hogyant pedig mindenki ismeri, csak senkinek nem fűlik hozzá a foga. Majd megcsinálja más, de az a "más" mi vagyunk, senki más.