A tolvaj és az olimpia
Rövid hírben jelent meg, s azt sem tartották sokáig a neten, hogy az olimpiára doppingvétség gyanúja miatt ki nem jutó egyik kajakos világbajnokunk egy budapesti plázában eltulajdonított 3 pólót, sőt mást is megpróbált barátnőjével elcsenni. Az e-sajtó szerint mindennek értéke 50-100 000 forint közé tehető.
Iszonyú blamázs - nemcsak nekik, de elsősorban Magyarországnak. Nevet nem közöltek – éljenek a személyiségi jogok! Az illetékes tehát nem neveztetett meg, gondolhatunk bármelyik férfi kajakosra, aki barátnőjével így hasznunkra tevékenykedett. A személyiségi jogokra hivatkozva a felelősség szinte bárkire kenhető! (Bezzeg, ha egy kis magyar faluban egy 4 gyermekes anya lopna egy pólót, meddig beszélne róla a falu, meg a szomszéd két falu, meg gyermekeinek iskolája.)
Szakmám szerint tudom, hogy létezik tolvajlási kór, azaz kleptománia, bár igen ritka.
Két embernél, egy párnál összecsengően aligha. Tehát a pólólopás aligha betegség volt, bárhogy is magyarázzuk. Egyszerű, tudatos csórás! Pszichológusként körbejártam a mentő körülményeket: felmentést nem találtam. Szégyent viszont igen! Jó alkalom, hogy a nyugati sajtó ismét oda tegyen minket, ahová szeret. Szégyenpadra. Egy hülye és erkölcstelen sportoló miatt.
És ebben az sem segített volna semmit, ha az illetékes kijutott volna Rióba, s két olimpiai aranyérmet szerzett volna. Az egyik a fizikai erő és állóképesség dolga, a másik a morálé, melyből még lapátnyit sem merített.
Remélem, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség örökre ejti a meg nem nevezettet, s nem kívánja állandósítani ezt az erkölcsi színvonalat. Mielőtt valaki moralizálással vádolna, megjegyezném, hogy minden sportteljesítmény szorosan összefügg az identitással, tehát nem áll távol az erkölcs kérdésétől. Mellesleg a tisztelt világbajnok már egy olimpiai 6. helyezéssel is a sokszorosa jutalmat kaphatta volna hivatalos juttatásként. Mondjuk olimpiai bajnokként 35 millió forintot, ezüstérmesként is 25 milliót.
S persze kellett hozzá még néhány márkás póló. No comment.
Jó alkalom, hogy a nyugati sajtó ismét oda tegyen minket, ahová szeret. Szégyenpadra. Egy hülye és erkölcstelen sportoló miatt.
Tán 20 éve egy magyar kisvállalkozói küldöttség vezető tanácsadója voltam. A csapat Gdanskba ment, nekem nem volt kedvem. Ketten maradtunk, s a Balti-tenger homokjába némileg a hűvös szél miatt beásva a parton kifeküdtünk a napra. Mindaddig feltűnően szótlan társam szava megeredt. Két órán keresztül hallgattam véleményét a magyar futballról. Nem sokkal előtte a Fradi kiemelkedő sztárja volt, előtte meg világsztár 52-szeres szovjet válogatott, 10-szeres világválogatott. És Rácz Laci onnan mellőlem 1 méterre a homokdűnéből olyan precíz elemzést adott a magyar futball nyomoráról, hogy még én is megértettem, de mélyen.
Kétballábasként és kétbalkezesként (bár asztaliteniszben és cselgáncsban azért jobb volt a helyzet) mindig nyitott szemekkel és nem kevés lelkesedéssel figyeltem a magyar sportot (mi mástól lehetett lelkesedni azokban az évtizedekben). Rácz Laci, a sokszoros világválogatott azonban nem a kommunizmusról beszélt, hanem a '90-es évek egy sportágának sivárságáról.
Azóta a helyzet változott. A foci Eb-n mutatott szereplésünkben nem csak a helyezés számított. Király Gábor sajátos stílusa tömegeket hódított, a legszebb gól, a legszebb meccs milliók figyelmét keltette fel.
Én még emlékszem néhány igazán kiemelkedő edzőre. Króner, a Spartacus cselgáncsedzője valami egészen emberi klasszis volt, de nemrég Mocsai is, s feltehetően vannak ma is több tucatnyian.
Igen. A klasszis sportteljesítmények mellé kellenek a klasszis tartású edzők és sportolók. És nagyon nem hiányoznak mindebből a kisstílű, nemzetlejárató zsebtolvajok.