Július 14. (Avagy pár illúzióval ismét kevesebb)
Meghalt Esterházy Péter 2016. július 14-én. Jelentős író volt, jó író, a mai irodalom egyik etalonja. Azt gondolhattuk volna, hogy széles-e hazában pár napig nem uralhatja más a híreket, mint ez. Nem lehet másról szó, mint arról, mit hagyott ránk ez a grófi sarj. Itt olvashat róla, akit érdekel.
Ám egy tunéziai tróger gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Nizzában belehajtott az ünneplő tömegbe, sokakat megölt és megölte a gyászunkat is.
Mert azon Trianon után nem csodálkozhatunk, hogy a világ úgy általában ezt a tragédiát, a minket ért tragédia elé helyezte, az azonban már meglehetősen bizarr, hogy a hazai média és internet is követte a trendeket. Pedig magyar áldozata nem is volt a mészárlásnak. Mégis szinte a csapból is ez folyt, pedig inkább részleteket kellett volna felolvasni a Bevezetés a szépirodalomba című művéből, felmondani A Szív segédigéi-t, úgy tenni legalább, mintha érdekelne bárkit is.
Már nem várhatunk újabb Esterházy-könyvet, nem hallgathatunk tőle előadást, nem lesz újabb riport és mégis, nálunk is nagyobb téma, hogy mi történt egy olyan üdülőhelyen, ahova a magyar többség soha nem jut el, mint az, hogy meghalt egy jelentős magyar író, akinek a műveit egy könyvtári beiratkozás áráért bárki olvashatja.
Ne csodálkozzunk hát, hogy erre felé minden romlik. Fogalmunk sincs saját értékeinkről és nagyobb örömmel szívatja magyar a magyart, mint azt bármelyik ellensége tenné.
Nem tehetünk mást, mint amit ő javasolt:
Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.
Igen, nem venni komolyan, csak ezt tehetjük, ha meg akarunk maradni embernek.
Nyugodjál békében Esterházy Péter, köszönjük a könyveidet, és mert keresztény voltál, tudom, megbocsájtasz azoknak, akiket az idegenek halála jobban megdöbbentett, mint a tiéd. Eltévedt bárányok ők, abból a fajtából, amelyiket nem érdemes hazaterelni.