Minden nagyon cuki
A cuki jelző, illetve cukrászda rövidítéseként főnév, pár napja a szokásosnál is nagyobb teret kapott a közbeszédben és az internetes bejegyzésekben. Magáról a kiváltó okról nem akarok hosszasan beszélni, a lényeg, hogy Illés bácsi cukrászdája által keltett hullámok fősodra valamit nagyon félre, illetve rosszul értelmez. Ehhez én annyit teszek hozzá, hogy az élelmiszerbiztonságot és a munkabiztonságot nem lehet túl lihegni. Senkinek az egészsége, testi épsége nem kockáztatható haszonszerzés reményében, az Illés bácsi szálnak itt vége van, pont.
Ami igazából figyelemre méltó az a cuki. Egy szó, amit túl sokat, és néha bizony rosszul használnak. Rosszul, mert például a cuki lehet egy gyerek vagy plázacica szókincsében fő helyen, ám felnőtt emberek számára kerülendő, nem csak a formája, hanem a tartalma miatt is.
Nagyon jó lenne, ha a cuki lenne az egyetlen, kultúrember számára kerülendő kifejezés, ám az internet rövidítésgeneráló hatása miatt már ellepnek bennünket a hasonló kifejezések. Nem az angol mondatokból képzett mozaikszavakra gondolok.
Egyik ilyen új (már nem is annyira új) szó a pöri, mely nem csak a nyelv, de a magyar gasztronómia megcsúfolása is, (főleg ubi salival fogyasztva) és sajnos nagyon elterjedt az élő beszédben is. Pedig kimondva szinte ugyanaz, hiszen két szótag csupán a pörkölt is. Nem igazán kedvelem a popsit sem, főleg, ha nem a helyén, babapopsi, illetve popsikenőcs, hanem felnőtt nő ülőgumóira alkalmazzák.
Mitől ez a gügyöghetnék? Miért érzik úgy sokan, hogy a jól érzem magam egyenlő azzal, hogy mindent becézek, kicsinyítő képzőzök? Talán mert semmi nem cuki, illetve nem úgy cuki, ahogyan szeretnénk?
Nem az élet van máshol, hanem mi. Ideje lenne már hazatérni.
A ma embere teljesen elvesztette kapcsolatát az élettel, a valódival. Miként Kundera hőse, Jaromil is érezte folyamatosan, hogy az élet máshol van, máshol soha nem ott, ahol éppen mi vagyunk. Tegyünk hát úgy, mintha mégis itt lenne most, a rengeteg fenékre mondjuk azt, hogy popsi, a düledező cukrászdára meg, hogy cuki. Így minden a helyére kerül, s ha otthon már nem is kéjjel, fröccsel, de Xanaxszal becsüljük magunk, az se baj, ha csak mi tudjuk.
Oda se neki. Az élet úgyis máshol van, lehet éppen egy pucér valóságshow-ban, vagy valami dalolós versenyben, ahol a zsűri segít megtanulni gügyögni annak, aki még nem tud.
Minek nevezzelek, kérdezte Petőfi. Minek becézzelek, kérdezi a ma embere, aztán leküld egy vegyigyümit, az néha segít, Xanaxszal együtt különösen hatásos.
Gügyögni vagy nem gügyögni? Ez itt a kérdés. Akkor különb-e az ember, ha elfödi balsorsa minden kínját s nyűgét, vagy ha kiáll, s elismeri, hogy baj van, s amit kell, lehet, megteszi? Tudja, előfordulhat, hogy mindez nem elég, ám tudja azt is, másokat, s ez által magát becsapni kár.
Így esett, hogy egy cuki alkalom édes odvában megfogant a felismerés: nem az élet van máshol, hanem mi. Ideje lenne már hazatérni.