A végtelen

Lehajtott fejjel az úton lépkedek.
Magam elé nézek, hogy tudjam, hova léphetek.
Megállok, tekintetem felemelem. 
Hirtelen kitárul előttem a végtelen.
Nézem csak, és elámulok,
felemelt fejjel, mennyivel többet láthatok!

Látok szép ívű dombokat,
távoli utat, ahogy hívogat.
Mintákat látok, színeket
Boldog vagyok, hogy itt élhetek.
Felemelt fejjel járhatok, kelhetek.

Magamat keresem a tájban,
a földben, a fűben, a fában.
Az út ott maradt a tájképben,
én meg feloldódtam egy árnyképben.

A repce sárgájában lehetek?
Vagy inkább vizsgáljam át a kék eget?
Keresem, kutatom a lelkemet, 
Közelebb húzom a végtelent.
Tudom, hogy valahol ott lehetek.
Ott fent, a felhők sodrásában, 
vagy egy út menti fa kiszáradt odvában.

Látok magasan úszó felhőket,
közöttük szűrődő kék eget.
Látok távoli fákat, bokrokat,
lombjuk a szélben bólogat.
Látom a titokzatos végtelent,
ahol a föld érinti a kék eget. 
Ahová minden út elvezet,
Ahová eljutni élvezet.
Mert ott már úgy tűnik, minden egy.

Keressük magunkat,
járunk nagy utakat,
Míg egyszer majd csendben
mi is eggyé válunk a végtelennel.