Szól a szem és szól a szív
Amikor a meghívón megpillantottam ezt a rejtélyes mottót, egy pillanatra nem tudtam hova tenni. Aztán kis gondolkodás után beugrott a vers címe és rögtön fellapoztam az asztalom feletti polcon lévő kötetet.
Természetesen, József Attila verséről lévén szó, egy csoda várt. Ez a figyelemfelkeltő sort tartalmazó versszak önmagában is megállna szerelmes versként.
Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.
Igen, ezekben a sorokban ott van a szerelem örök rejtvénye és ott van egy lehetséges megfejtése is. A szerelmes ember szeme, mint a víztükör ismétli újra a szeretett lényt, akit a vágyak óvatos, tétova szellőként simogatnak. A szív beszél itt, s szerelmes gesztusai, mint a szellő, mely cirógat, mint a víz, mely bármilyen gyengéden folyjon, előbb utóbb a sziklák ellenállását is legyőzi, s a szem, mely nem csak tükör, de szenvedélyben égő parázs is. Így van együtt ebben a négy sorban minden.
Sokan örülnének ilyen négy sornak, de József Attilát olvasva tudjuk, ez nála a természetes létezés. Verseit újra és újra elolvasva szinte mindig találhat az ember egy új csodát, egy új összefüggést, valamit, ami mintha előtte még nem lett volna ott.
Ha az ember sokat olvassa őt, megérti lassan az összes kínt, amit átélt. Mert nem lehetett könnyű ilyen mérhetetlen szellemi fölénnyel élni egy alapvetően anyagi motiváltságú világban.
Biztosak lehetünk benne, ha egy évszázaddal később születik, sem lett volna könnyebb neki. Képzeljük el a most 11 éves Attilát. Jutna-e neki több fegyelmezésnél, figyelmeztetésnél, gúnyolódásnál? Értékelnék-e társai a kínai boltból öltözködő fiú okosságát, érzékenységét? Tanárai képesek lennének felismerni a dac- és problémagenerátor álarca mögé búvó zsenit?
S pár év múlva lenne-e leány, aki többre értékelné ezt a négy sort, ha egy ócska telefonról kapná sms-ben, s nem egy Iphonról vagy Samsungról? Egyáltalán mennyit érhet négy vagy akár négyezer ilyen sor manapság?
Tudjuk jól, nem sokat. A kultúra úgy hull le társadalmunkról, hogy igazából soha nem volt rajta. Nem hordta, viselte, csak mögéje bújt, ha az érdek úgy kívánta.
Ma sincs ez másként, a kultúra mai fejlődése, iránya pályázatokkal kikövezett úton, lobbijelzőlámpák irányítása alatt halad, a jelzésektől függően erre vagy éppen arra, míg be nem téved egy körforgalomba, ott aztán már megy körbe a megírom behajtótól, a beadom lehajtón át, a megnyerem kihajtóig, de nem hajt ki, miért is tenné?
Mi pedig csak bízhatunk abban, hogy ezzel a nagy forgalommal nem törődve verseket körmöl a füzetébe valaki, s naponta kiülteti kis szívét a semmi ágára, hogy elvacogja, amit mások nem tudnak, de amire mindenkinek szüksége lenne.
(Elhangzik Balatonszárszón a megjelenéssel egy napon.)