A rendező
Régóta tudjuk: az élet a legnagyobb rendező. Ez most is bebizonyosodott. Egy napon hunyt el két szimbolikus személyiség és egyben két ellenpólus. Az egyik diktatúrák áldozata volt, a másik egy diktatúra működtetője és haszonélvezője.
Az egyik egész életében megpróbált szembenézni a vele történtekkel, a másik nevetett azokon, akik azt gondolták, szembe kellene néznie a tetteivel. Az egyik egy régóta várt dicsőséget hozott el az országnak, a másik pedig véglegessé tette a felismerést, hogy igenis meglehet úszni bármiféle gaztettet, főleg egy olyan országban, ahol évtizedeken át folyt az agymosás, és ahol a végén nem tetszettek forradalmat csinálni, csak lemutyizták a rendszerváltást.
Itt tartunk most. Egy hosszúra nyúlt felvonás után legördült a függöny anélkül, hogy bármilyen, összegzést adhatnánk, anélkül, hogy bármilyen tanulságot levonhatnánk.
Borzalmak jönnek, borzalmak mennek, az emberi karaván halad szépen előre. Miközben a materiális vagy a szellemi termékek esetében képesek vagyunk az elődök eredményeire építeni, ez társadalmi vonatkozásban soha nem sikerül. Nem lehet annyi könyvet írni, annyi filmet rendezni, hogy kimondhassuk, bizonyos, hogy egyes nem kívánatos dolgok soha nem fognak megismétlődni.
Mintha a teremtő cinikus pszichopataként belénk építette volna, a horror gént, mely időről időre kollektíven előtör.
A humanista embernek ezzel együtt kell élni, Néró és Caligula örökösei újra és újra bepróbálkoznak és újra meg újra találnak olyan közeget, melyben romlottságuk kiteljesedhet.
Az átlagember annyit tehetne, hogy soha nem enged a legkisebb terrornak sem. Nem engedi, hogy a munkahelyén igazságtalanul bánjanak vele, vagy a kollégájával, nem engedi, hogy a tömegközlekedési eszközön páran megkeserítsék sokak utazását és így tovább. Ez azonban nem megy, láthatóan nem, a félelem vagy a közöny többnyire legyőzi az elveket.
Egy gyilkos és egy áldozat távozott a héten. A gyilkos az utolsó pillanatig megmaradt gyilkosnak, nem bánt meg semmit.
Az áldozat viszont kidolgozta magát az áldozat szerepéből a halhatatlanságba. Az ő nevét leírom, Kertész Imre, nyugodjál békében.
A másikról többé ne essen szó.