A dudva, a muhar, no, meg a gaz
Szárnyas költöztetők tollas hada érkezik, hol épp csivitelve, hol épp kelepelve, szárnyuk alatt csenik be hozzánk a Tavaszt. Megannyi gondolat születésének kikeletnyi szösszenete. A tavasszal viszont a kacagó széllel együtt más is érkezik.
Kertekben, parkokban és akár a balkonládákban szorgos kezek jelennek meg, vagy épp nem jelennek meg, utat adva a gaznak, a dudvának és a muharnak. Velük együtt érkezik a pollenhadsereg, mi annyi embert változtat krehácskartárssá. Szeretni is, meg nem is, minden ember másképp éli meg az év természetbeli nyitányát. A nagy tudású ember újra és újra csodálkozik rá a természet megújulására.
A kertekben veteményágyások keletkeznek, szorgos kezek vetnek, remélve, hogy egy nap aratnak is. Vajon mit hoz ez az év? Száradt, fanyalgóan tikkasztó hőséget, mit csupán néha ebrudal ki egy oltári nagy vihar, mi széttépi mi addig fejlődött?
Ha már a gazról, muharról és dudváról van szó, mindig elcsodálkozom azon, hogy ezen növénykék a leglehetetlenebb helyen is képesek megvetni lábukat, azaz gyökerüket. Hol van az az okos ember, ki ezen képességüket el képes csenni, aztán a finnyás-kényes kultúrnövények tulajdonságává képes tenni?
Az ember mindig azt akarja megtenni, mire legtöbbször nincs is oly nagy szükség, mire pedig volna, legyint Pató Pál úrként, ráérünk arra még.
Milliók szenvednek allergiától, mit többek között a meseszép virágtenger is okoz, de azt már kevesen gondolják végig, hogy mitől is lehet allergiás az allergiás. Talán lehet attól, hogy csak mesterséges ingerekkel tobzódik a legtöbb ember, a természetes ingerek hiánya pedig egyenes út az irritációhoz. Hogy is lennénk képesek észre sem venni azt, mit oly ritkán érzünk és látunk.
Merészet gondolva tételezem fel azt, hogy tíz emberből talán öt az, ki már járt mezítláb fűben és mezőn. A természet igazi öle sosem lehet egy mesterségesen épített park. Egy kert igazi hozzátartozója a füves gyalogút, egy öreg gyümölcsfa árnyas öle, hol életre kelnek a természet úttörői.
Könnyedén csapjuk rá, hogy gaz, hogy irtani kell, pedig nem is tudjuk, hogy ezen gazok között annyi érték lapul. A természet úgy tökéletes, ahogy van, nélkülünk is az, de ha mi vele együtt szeretnénk élni, akkor élni kellene hagyni az élőt.
Egy gyerekkor legnagyobb kalandjai nem a monitoron kell, hogy megtörténjenek. Kell, hogy elverje egy nyári zápor horgászás közben, kell, hogy labdakeresés közben csalán csípje, kell, hogy hangyalesre feküdjön a fűben. Az ember elfelejti, hogy nem távolodhat el a természettől, a természet mindig egy karnyújtásnyira van csupán. Tüsszögős bosszúja pedig azokra csap le, kik elfelejtik azt, hogy hová valók is vagyunk.
Szóval ne somfordáljunk el a szökkenve érkező Tavasz elől, hanem mélyen szívva be a friss és zsongó levegőt, keljünk útra. Nem kell messze menni, hisz csak karnyújtásnyira van a gaz, a dudva és a muhar is... Részei az egésznek, akárcsak mi.
A Tavasz itt van, megjött, nem hívta senki, volt ki várta, volt aki nem, de most itt van egy ideig, minden szépségével és bolondságával. Nekünk pedig egyetlen teendők van csupán, élni vele, és benne.