Humfon, azaz humanoidok telefonon
Bellnek fogalma sem volt, nem gondolta volna, nem tudta, nem is sejtette...
A ma telefonjai gyakorlatilag új testrésszé "nőtték ki" magukat. Utálom a szót már, "kommunikál", hisz tudatlan emberek okosnak tűnő telefonokon osztanak meg egymással semmit érő dolgokat, tudatlanul. A kommunikáció messze nem a telefonról szól, nem szó szerint kell érteni a kapcsolat szót, hisz ezt jelenti magyarul.
A kapcsolatot annyi módon fel lehet venni, az integető rákok integetnek, a paradicsommadarak paradicsomi táncot lejtenek, a méhek tánca pedig a nektárban dús virágok hollétét árulja el. Mi, emberek pedig bírunk annyiféle eszközzel, mi arra hivatott, hogy fajtársainkat megtaláljuk, beszéljünk velük, érezzünk és éreztessünk, mégis alig karnyújtásnyira álló emberek egymással telefonálnak, vagy épp csak írnak egymásnak. Miért? Ez csupán egy eszköz, minek célja a kapcsolat akkor, ha valóban távol vagyunk egymástól. Függőség?
Függök én attól, hogy telefonon tudjam meg, milyen idő van kint? Elég ha kimegyek, és felnézek az égre, beszívom a reggeli levegőt. Ez inkább része a világnak, a valódi világnak, és nem annak, amit oly sokan már felépítettek önmagukban.
Fontos mindig kapcsolódni, mindig online lenni?
Maholnap negyvenévesen én még tudom, milyen levelet kapni, tudom, milyen levelet írni, kézzel. Tudom, hogy néz ki egy boríték, tudom, mit kell ráírni. Az ifjú nemzedék vajon tudja-e? Igen. Erre a válasz az, hogy nincs már rá szükség, nincs rá idő, nincs hozzá türelem. Azonnal kell, most, mindjárt.
Pedig el kell fogadni, hogy van oly sok dolog, amihez valóban idő kell, siettetni botorság, a türelem és a várakozás is hoz sikert. Az embert eszközhasználata különbözteti meg többek között a többi élőlénytől, de mi történik, mikor az eszköz kezdi el használni magát az embert? Sok felé hallom, hogy emberek azt mondják, nincs idejük, de képesek órákat bütykölni egy telefonnal. Mitől is lenne idejük, mondjuk egymásra?
A kapcsolathoz valójában oly kevés egy telefon, milliónyi dolog megtudható általa, de nem lehet érezni a másik kezének melegét, nem lehet orrcimpa rezegtető illatot érezni, telefonon keresztül nem lehet megölelni senkit. Valahogy azt gondolom, hogy nincs is semmi csodálkozni való azon, hogy magányosak az emberek, még akkor is, ha egymás mellett ülnek, hisz virtualitásban élnek. Az élet pedig ettől függetlenül van és él, létezik, elmúlik és feltámad hamvaiból.
Abban biztos vagyok, hogy van, ki most hajol le a kőért, mivel engem venne célba, de ha egy percre is végiggondolja, hogy a telefonja napjának hány percét veszi el, akkor talán elgondolkozik. Legalábbis remélem...
A testrész pedig egyre jobban épül bele a szervezetünkbe, mi pedig fájóbb, a tudatunkba. Emberek millió érzik magukat elveszettnek, ha nem lapul náluk, vagy épp lemerült a telefon. Mintha nem léteznének, ez az érzés bukkan fel bennük. Egy furcsa mellékhatása is van annak, ha valaki humfonná válik, lassan, de biztos elfelejt beszélni, önkifejezésének ezen formája elsorvad, nyökögés és dadogás veszi kezdetét, mikor nem írhat, hanem megszólalni muszáj.
Elfelejtettük, hogy beszélni megtanultunk egykor, nem született képességet jelent, de ha csak pötyögünk telefonon, nem használva verbális képességünk, az bizton megkopik. Olyan ez az egész, mint a természetazonos aroma, csak a természet nem aroma és csak önmagával azonos. A kapcsolat egy természetes dolog, az, hogy mi "művivé" tesszük, az már egy más kérdés. Mert ki kapcsolódik teljesen, az kikapcsol is, itt az igazi világban. Ami nem hinném, hogy jó lenne.
Azt is sokan tudják, hogy ezekbe a "kapcsolatokba" menekülnek az emberek a kinti világ kegyetlensége miatt, de ezen világnak nincs semmi baja, csak mi magunk tudjuk széppé, avagy kegyetlenné tenni önmagunknak, no meg persze másoknak.
Van telefonom, de nem képzelem többnek, mint ami, telefon, eszköz, mi akkor áll a rendelkezésemre, mikor én akarom.
Ergo nem vagyok "humfon".