Amikor az alig pislákoló létet újjáéleszti a Hit!
Mostanában sok okom van visszaemlékezni a múltra. Kérnek itt is, ott is egy tanulmányt. Visszaemlékezni pedig csak hitelesen szabad. Az utóbbi év során tanultam meg, hogy a kisgyermeknek a megélt történelem nem folyamatos.
Van, amit csupán két testvérem vagy rokonok elmondása alapján tudok helyére rakni, de vannak képek és események, melyeket szinte apró vonásonként, „sok megapixel” élességgel tudok felidézni. Pszichológiai tanulmányaim alapján tudom, hogy gyermekkorban az „ikonikus memória” tehát a képszerű visszaemlékezés a meghatározó, melyet később magasabb funkciók elnyomnak, bár sokaknál, főleg képzőművészeknél megmarad.
Nekem a képi emlékeim szegényebbek, de azért így is gazdag a „gyermekkori fotóalbumom”.
Pontosan tudom, hogy az 1950-es évek legelején, karácsony szentestéjén, az éjféli misén a templom középvonalától kissé baloldalon, a hossztengely középtáján állottam csöppnyi gyerekként. (Mi ezért 18 kilométert gyalogoltunk Kasziba tanyáról, kilencet oda, ugyanennyit vissza).
Akkoriban még sok volt a ministráns, dacolva azzal, hogy aztán az iskolában megbélyegezték őket.
A templom tömve volt – sok feljegyezni valójuk volt az ezzel megbízottaknak. Csak hát éppen a templom volt a remény és bizodalom utolsó helye. Azokban az időkben Sztálin és Rákosi által védjegyezve a nemzetnek nem sok reményt hagytak.
Nekünk még kevesebb jutott. Azt hiszem, messze a létminimum alatt éltünk, egy már az egerek által is hiábavalósága miatt elkerült egykori éléskamrában, melyből az élés nagyrészt hiányzott, a kamra „lakhellyé átminősítve” maradt.
Nem panasz – éltek mások rosszabbul is – és sokan bár kissé jobban, de átlagosan elég nyomorultul. Az 50-es évek a magyarság megtörettetésének évei, melyre '56-ban csattanós választ adott. De ki tudta ezt még 1951 és 52 telén. Remény így senkinek sem sok maradt. De karácsonykor a templom minden tiltás és fenyegetés ellenére – bizton emlékszem - tömve volt. Talán akkor tanultam meg a karácsonyi énekeket:
Fenyőgallyas kis Jézuska, lelkünk drága gyöngye, a szeretet fehér szárnyán szállj siess a Földre!...
Ezt az éneket soha nem hallottam a Dunántúlon, gyűjtésben dolgozó énektanárom is rácsodálkozott. Aligha tudok sokat átadni az olvasónak abból a mérhetetlen reménytelenségből és apró reményből, és a Hit csodájából, amit én akkor, tán 5 éves kisemberként megéltem.
Sok évtized után is visszaköszön a fenyő és az égő gyertya illata, a – ma már, úgy gondolom, mindennel dacoló, Istentől támaszt és útmutatást kereső templomi sokadalomtól.
Ez itt nem hittérítés, csupán egy pillanat közvetítése, mely hívőt és nem hívőt egyaránt megszólíthat, hogyan lehet túlélni a sors nehéz óráit. Nehéz, és szerintem kivételesen sikeres évet zár most e nemzet.
S nehéz idők után békés és boldog karácsonyt kívánok hívőnek és kételkedőnek egyaránt!