Magánemberek
Göncz Árpádot eltemették. Isten nyugosztalja. Én nem mint köztársasági elnökre, hanem mint kedvenc íróm fordítójára gondolok rá, ha eszembe jut, s mivel gyakran belelapozok Updike könyveibe, így gyakran gondolok rá. Amennyiben csupán köztársasági elnök lett volna, soha eszembe sem jutna, mint ahogyan a többi utána volt sem jut eszembe soha.
Most is csupán az apropót szolgáltatja ahhoz, hogy eloszlassak egy – úgy látszik, még az érintettek körében is elterjedt – tévhitet. A tévhit úgy szól, hogy a közszereplő is lehet magánember. Ez a lehető legnagyobb hülyeség, nem szoktam ezt a szót használni, de itt indokoltnak tartom.
Egy rövid személyes példa, aztán folytatom a megtévedtek osztását: Magam pár cikluson keresztül úgynevezett részönkormányzati képviselő voltam. Ez nem egy nagy dolog, a városi hierarchiában valahol a bizottságok futottak még kategóriája.
Ebből kiindulva a saját szerepem és befolyásom a város és a településrész életében körülbelül az, hogy elmondom a véleményem és szavazok egy indítványról, melyet majd a közgyűlés hivatott szentesíteni. És ezt akár a részönkormányzat véleményével szemben is megteheti, szintén volt.
A tévhit úgy szól, hogy a közszereplő is lehet magánember.
Magyarán annyit értem ezekben a dolgokban, mint halottnak a csók. Ehhez képest megválasztásom után, sőt újra nem választásom után is sokáig, megszűntem magánembernek lenni. Nem vagyok egy nagy ivó, de néha nyári délutánokon az ember a barátaival megiszik egy sört. Én hosszú évekig nem tudtam úgy a helyi búfelejtő egységben sört inni, hogy az ne fajult volna rögtönzött képviselői fogadóórává.
Vissza a megtévedtekhez.
Aki ez ügyben először tévedett, az maga Göncz Árpád volt. Amennyiben valaki kétszer is köztársasági elnök volt, az aztán már mindig is az marad. Ha elfogadta a pozícióval a leköszönés után is járó előnyöket, akkor el kell fogadni a hátrányokat is. A magánember Árpi bácsi, az első parlamentbeli eskütételével megszűnt létezni.
Ennek ismeretében a családja nem gondolhatta azt komolyan, hogy lehet őt úgy eltemetni, hogy annak semmilyen politikai felhangja nem lesz. Láthatjuk, nem lehet. Hiába tiltották el a harcostársat a politikai beszéd elmondásától, a harcostárs "tiszteletben tartva a kérést", mondanivalóját néhány óráig magában tartotta, aztán sietve kiadta magából a Kossuth téren, és a média természetesen azonnal beszámolt róla. Nesze neked politikamentesség.
A politikamentességet még akkor sem lehetett volna fenntartani, ha teljesen zárt körben temették volna el az érintettet. Akkor is lettek volna fórumok, szereplők, aki kihasználva az alkalmat, kicsit diktatúráztak, vagy éppen kommunistáztak volna, hitrendszertől függően.
Néztem a tévében, ahogy mindannyiunk esze, TGM szorgalmasan magánemberezett a temetés kapcsán, mintha ő a saját példáján keresztül nem tudta volna, hogy ilyen üzemmódja egy politikusnak nincs.
Emlékezzünk a sátorvasba kapaszkodó, gravitációval küzdő alpolgármesterre, vagy éppen a feleségét kutyán átlökő képviselőre, esetleg egy fejlettebb demokráciában a munkaközi szünetet kreatívan eltöltő Clintonra. Ám akár említhetjük az írói munkásságát felvirágoztató Csurkát is.
Egy polgármester, egy országgyűlési képviselő, miniszter stb. nem tud nyilvános helyen magánemberként nem hogy berúgni, de még meccsen szotyolázni sem.
Ez van, az élet ilyen kegyetlen azokkal, akik nem tudnak személyes hatalmi ambícióikon úrrá lenni, de tegyük azt is hozzá, nagyjából ez a legnagyobb ár, amit a pozícióval járó előnyökért fizetni kell.
A valóságot sem szavakkal, sem letiltott, majd mégis elmondott beszédekkel nem lehet újraírni.
Szomorú, hogy ezt most egy valaha kiváló műfordító, irodalmár kapcsán kellett megélnünk. Az ilyen helyzetek elkerülhetők lennének a népi bölcsességek tanulmányozása által, miszerint: aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Így is, úgy is.