Béke és bocsánat
Ma volt az, hogy egy levéltengerben sétáltam, és a száraz levelek jóleső susogással sóhajtoztak a talpam alatt. Az őszvégi nap langyossága kelt szárnyra a lengedező szélben. Bár nem voltam egyedül ezen az úton, de mégis magamba fordultam, lépésről lépésre.
Mindig vannak olyan nevezetes napok, mik azt hirdetik, tegyél, gondolj, törődj és szeress. Nekem pedig mindig az jut eszembe, hogy mennyire nem elég egyetlen nap ehhez. Sok ember érkezik életünkbe az időnk során, sok ember távozik. Van, aki egy "sms-sel búcsúzva" és végleg elmenve, vagy szó nélkül, és hiányt hagyva hátra.
Azt szokták mondani, hogy aki távozik, annak könnyebb. Aki marad, annak fáj, annak nehezebb megbékélni, megbocsátani mind önmagának, mind másoknak.
Sokan úgy lépnek ki az életünkből, hogy igazából benne sem voltak, csak mi voltunk benne az övében, egy könnyed szakítás, egy röpke fájón kegyetlen mondat a telefonon. Még csak nem is szóban, ahhoz bátorság kell, mit egy pénztárca vastagsága sosem fog befolyásolni.
Aztán ott vannak azok, akik igazán távoztak, elmentek, nincsenek köztünk, és mégis velünk vannak. Érezzük, hogy ott vannak, hogy közelről figyelnek, és ők is bánatosak, mert itt hagytak minket. Békére lelni a legnehezebb, mert nem elég, hogy a környezet csendes és békés, ezt a békét mi magunkban kell, hogy létrehozzuk. Azt a bocsánatot legelőbb magunktól kell megkapnunk. Azért, mert mindenki tehetett volna többet és jobbat, vagy épp remélte, hogy tehet majd. Azt élet közbeszólta után pedig el nem mondott érzések és gondolatok hánykolódnak. Bennünk, akik itt maradtunk.
Nem a fájdalom a legrosszabb érzés, hanem a tehetetlenség, "a visszaforgatni szeretném az időt" érzése. Az ember nem azért gyújt gyertyát, mert egy szokás, egy kötelezettség, hanem azért, mert ahogy meggyújtja a gyertyalángot, úgy magában is gyújt lángot. Egy pici jelzőtüzet, s egy emlék derengő fénye lengi körbe a fátyollángot, és egy sokat mondó sóhaj rebbenti meg a kicsi lángocskát.
Az ember talán így tud vetni számot, magában és magáról, hogy hogyan idéződik fel egy ember arca. Azt mondják, hogy azok arca sosem merül feledésbe bennünk, és mindig fel tudjuk idézni, kik igazán fontosak számunkra. Nem kell hozzá fotó, videó, elég egyetlen gondolat.
A megbocsátó bocsánata egyben a saját békéjének nyújt segítő kezet. Mert ki képes megbocsátani, az képes a jóra. Ki nem mérlegeli a másik tettét, csak a sajátját, és csak azzal számol el. E fura egyenlet másik felén másik ember van, kinek ugyanúgy számot kell vetni, mit hagyott hátra. Hogy élő-e, avagy élettelen? Ez teljesen mindegy...
A szomorú számomra az, hogy az emberek elfelejtettek bocsánatot kérni, viszont megbocsátást szeretnének, de kikövetelni, kierőszakolni azt, mit önként kellene, felesleges. A béke pedig oly ritka vendég így már a szívekben, hogyan is remélhetnénk, hogy a hétköznapokban bocsássanak meg, mikor önmaguknak sem képesek.
Főm hajtom ma azok előtt, kik múltba révedve rebegnek halkan egy bocsánatot kívül, belül pedig ércesen rekedt hangon, és gondolnak minden olyan tettükre, mi fájt azoknak, kik már nincsenek mellettük.
Békét és emlékezést...