Könyvet olvasok
Szeretek olvasni. Érezni a papír illatát, simaságát, szeretem lapozni, nézni a betűk sorait, és belemerülni.
Szeretek olvasni. Emlékszem, iskolás koromban, nyári szünidőben néha fogtam egy halom könyvet, és napokig csak olvastam, ettem, és néha aludtam egy kicsit, míg végig nem olvastam az összeset. Leírhatatlan élvezet. Aki nem szeret olvasni, el sem tudja talán képzelni. Az olvasás nekem úgy a legélvezhetőbb, hogy nem kell folyton félbeszakítani, hanem a kezembe veszem a könyvet, és elejétől végéig elolvasom.
A felnőttkor azt is magával hozta, hogy erre már többnyire nincs időm. Meg lehet, el is kényelmesedtem. Mennyivel egyszerűbb megnézni egy filmet a képernyő előtt heverészve…
De még mindig a könyvet szeretem jobban, bár sajnos ritkábban tudok időt szakítani rá, mint szeretném.
Amikor azonban nekifogok, és belevetem magam a betűsorok közé, megtörténik a varázslat. A betűk körtáncot járnak a papírlapokon, eltűnik tér és megszűnik az idő. Eltűnök én is, mert attól kezdve kicsit belebújok a könyv írójának a bőrébe, és én leszek az összes szereplő is. Mind egyszerre.
Én leszek a vörös hajú kislány a réten, a konyhában szorgoskodó házvezetőnő, a nevelőnő, sőt még a kertész is. Élem a történetüket, érzem a bánatukat, örömüket. Magamon érzem a könyvből életre kelt esőcseppeket, érzem a rét illatát, bolyongok ódon házfalak között, látom az ég kékjét, a fű zöldjét.
Amikor becsukom a könyvet, kicsit még itt marad a varázslat. Újból átgondolom az olvasottakat, elmélázok rajta. Levonom a tanulságokat, élvezem a történet kapcsán átélt érzéseket, és kicsit itt marad belőle valami. A lelkemben legbelül.
Szeretek olvasni.