Metál nyanya
Amennyiben valaki nem ismerte fel a képen látható személyt, az lapozzon, írásom megértéséhez és a lelkes éljenzéshez vagy durva kiakadáshoz mindenképpen szükséges ennyi előképzettség.
Sajnos a migránsválság kapcsán újra beszippantott a közélet, ez abban is megnyilvánul, hogy az elmúlt időszakhoz képest többször nézek hírműsorokat, ami már önmagában is a korai demencia egyik jele. Butulok, na, de az van.
Ez a beszélgetés konkrétan 10 pontos esést okozott az IQ-mban. Mrs. Metál pianissimóban kezdi, aztán rövidesen a húrok közé csap. Egyféle levezetése ez a helyzetnek, hiszen nem csak a nőket, gyerekeket, de az erőszakos migránsokat is képviselnie kell valakinek. Megtudhatjuk tőle még azt is, hogy 2006-ban ők a csőcseléket verették meg, a csőcselék közé lövettek, mert az mégsem járja, hogy valaki felháborodik a pápai Szent Ferenc politikai comming out-ján, aki ilyet tesz, az rögtön a csőcselék dobozban találja magát. Mivel egyelőre más felvételek nincsenek az eseményekről, mint olyanok, ahol a migránsok dobálóznak, gyújtogatnak, metál nyanyánk többször is bizonyos arab hírtelevíziókra hivatkozik, úgy tűnik, DéKákiában ez a hitelesség alapja és nem a BBC.
Nézem ezt az alapvetően jó morfológiai markerekkel rendelkező ved'ma-t, amint folyamatosan veszíti el minden lehetséges szimpátiafaktorát, a végén úgy érezzük, ha a menekültekért nem is, de a pápaiért bárkivel ketrecbe menne.
Most nagy bajban vagyok, egyszerűen nem tudom őt kiverni a fejemből, pedig kellene, mert az álmoskönyvek szerint veszekedő asszonnyal álmodni családi perpatvart jelent. Erre pedig igazán nem lenne most szükségem a migránsválság közepén.
Maga a jelenség félelmetes és felvonultatja mindazokat a tulajdonságokat, ami miatt nagyon sokan távol tartják magukat a politikától. Az, hogy egy párt kiválaszt egy éppen általa meglovagolhatónak vélt eseményt, és aztán, a köré felépít valamilyen kampányt, aminek a végén vagy néha már az elején sem számít maga a téma, hanem csupán a politikai haszonszerzés, az mindennapos. Ezt még lehetne akár jól is csinálni, de vannak, akik csak ilyen harciasan képesek erre, így aztán rosszul csengő érvvé válnak a lélegeztetőgépek éppen úgy, mint a kerítés mellett síró csecsemők.
Persze van, aki a sírba szállásához is metálzenét rendel, a többség azonban nem ilyen, szeret a szomorú dolgokon valóban szomorkodni.
Az egészről egy vörös hajú hölgy - nevezzük a korrektség miatt így - jut eszembe, aki réges-régen egy kiállításon bizonygatta nekem hasonló vehemenciával, hogy Jézus volt az első szocialista. Jeanne d'Arc-nak hívom őt azóta is, az esetleges ellenérvek ugyanúgy nem érdekelték, mint a metál nyanyát. Arról azonban, hogy az említett nők maguk is elhitték, amit mondtak, már nem vagyok meggyőződve.
A végére annyit J. A. után szabadon: Le a hírtévékkel, hatalmas bluest a dolgozóknak.