A Vadász meséje
Egy napon az öreg vadász vállára vette öreg íját és az erdőbe bandukolt. Keze már remegett, térde már megrogyott, évtizedeken át járta az erdőt. Az erdőt, ami erődje volt az élő életnek. Ismert minden új kis rekettyebokrot, ismerősként köszöntötték a part melletti füzek, sok védendő élet tekintetében látott félő tüzet.
Tudta, hogy ez a vadászat lesz az utolsó, az ősz utoljára kápráztatja el szépségével. Beteg volt, halálos beteg, tudta, hogy utoljára simul talpa alá a moha. Egyetlen nyílvesszőt vitt magával, egy utolsót akart lőni, valami szépet, valami nagyot, valami különlegeset. Zsigereiben érezte, hogy ma jött el az nap, amelyre ötven éve vár. A búcsúlövés. Tisztelte a helyet, ahol botorkálva tanult meg járni szinte az öregapja lábanyomát követve. Suttyókorában vadul vágtázott szarvasokkal, cserkelt a ravaszdi vörös bundájúval, sártapicskolt a vaddisznók dagonyájában.
Léptei alatt újraélte életét, az életét, amit maga az erdő színezett ezerszínűre. A zsebében volt egy tölgyfacsemete, amit egy szirttetőre felérve elővett. Két öreg fa állt ott, egy százéves, és egy ötvenéves. Apja és nagyapja hagyatéka az erdőnek.
Öreg, eres kezével túrta fel a földet, elhelyezte a csemetét, óvón és védőn, mintha a gyermeke lenne. Aztán a két öreg fa törzsét megveregette, s odasuttogta nekik, hogy nemsoká ő is szellemként óvja a helyet, ahol élt.
Már csak egy teendője volt. A nyílvessző, amely arra várt, hogy repüljön, szálljon surrogva, becsapódjon. Útja egy szurdokon át vezetett, és tekintetét egy gyors mozgás keltette fel. Egy csodálatos agancsú szarvas libbent elé a szurdokban.
Az öreg vadász megállt, és megcsodálta kecses alakját, agancsának ívét, fenséges lépését. A szarvas egyetlen szökelléssel tovaugrott.
A vadász a vesszőt íjának idegjére helyezte, és a szarvas után lépkedett. Egy kis tisztásra ért ki, felajzott íjával a célt kereste. A tisztás túloldalán állt vele szemben. Fejét leszegve várt, várta a nyílvesszőt, mintegy felkínálva magát a vadásznak. Ki célra tartott, tartott és tartott. Aztán mintha egy kéz fogta volna le a karját, leengedte íját, és maga elé a földbe lőtte élete utolsó nyílvesszőjét.
Térdre rogyott, és ujjai közén könnye szivárgott át. Nem tudta megtenni, amire egész életében készült. Mikor felnézett, megdöbbent. A szarvas nem egyedül volt a tisztáson. Megannyi állat állt az öreg vadásszal szemben, némán. A nemes ellenfelek, akikre egész életében vadászott... Búcsúztak tőle. Az öreg felemelkedett, vadászkalapját levette, meghajtva fejét az állatsereglet előtt és fejfedőjét a vessző végére tette.
Majd könnyes szemmel megfordult, és elindult hazafelé, utoljára. A szarvas előrelépett és megszagolta a viharvert öreg kalapot. Tudta, hogy egy becsületes ellenféllel lett az erdő kevesebb. Ki tudja, hogy az elkövetkező nemzedékek is akarnak-e majd ötven év után elültetni egy csemetét.
Az öreg vadász megtette, amire egész életében készült, becsületben élte le életét, mit még az ellenfelei is tiszteltek.