Az ösztön csődje
A talányok talánya. Vajon miben kell hinnünk? Ösztöneinkben és megérzéseinkben, vagy gondolatainkban és elképzeléseinkben? Mikor mond csődöt az ösztönünk? Lehet, pont akkor, mikor "emberekkel" hoz össze a sors? Igen, van, amikor az ösztönünk azt jelzi, hogy messzire el kéne kerülni az illetőt, aztán mégsem kerüljük el. Csili vili okokat és érdekeket sorolunk fel, és persze van olyan is, mikor valóban nem tudjuk kikerülni. Az emberen feláll a szőr, ideges, szinte menekülne, de nem teheti. Mert megköti maga a társadalom, hisz mit tehetne, ha épp új főnöke az a "bizonyos személy".
Igazából ebben valahol egyfajta düh bujkál, a nem létező bicska nyílik a nem létező zsebben. Düh, a tehetetlenség és a meg nem oldottság miatt. Az emberi elme sok dologra képes, sőt, még olyanokra is, mit mi el sem tudunk képzelni. Viszont amit el tudunk képzelni, és gondolatban le tudunk "játszani", arról azt hisszük, helyes, és önmagunk visszük csődbe saját ösztönünket.
Talán mindent lehet remélni, de hinni csak akkor kéne, ha tett is párosul az ígérettel, mert enélkül a legjobb ösztön is álságos smafuvá válik...
Nagyjából nyolcvan százalékban ösztöneink helyesen jeleznek, de a maradék húsz százalék még mindig elég nagy lutri. Értékes élettapasztalat szükséges, hogy még több dolgot helyesen lássunk, és eszerint tudjunk cselekedni.
Az "én előre megmondtam" mondatok mondói kudarcunkkor pedig ugyanúgy buknak el, csak épp nem verik nagydobra. Egy ember érzelmei és reményei nélkül keveset ér, de ez esetben ezek inkább félrevisznek, mintsem segítenek. Kudarcaink közül pedig azok fájnak a legjobban, hol éreztünk és reméltünk.
Az ösztön matekja pedig egy olyan egyenlet, hol csak ismeretlenek vannak, sőt, még azt sem tudjuk, hol az egyenlőségjel.
Az igazi csőd, maga az "agyalás", amikor kombinálunk és variálunk, majd elveszünk a lehetőségek között, már nem is látva az eredeti problémát. Pedig az ott van, és legtöbbször a legegyszerűbb megoldás lenne a helyes. No persze, ha képesek vagyunk félretenni az érzelmeinket, és a viszonzatlanná vált bizalmunkat.
Sokan pedig abban a tévhitben élnek, hogy csupán az elme irányítja cselekedeteiket, hogy már rég túlléptünk az ösztön által vezérelt útról, Ez is jó nagy baki a javából. Akkor hogyan is lehet az, hogy első pillanatban valaki "bizalomgerjesztő", vagy épp az ellenkezője, és itt most félretettük a külső megjelenést. Hogy lehet ösztön nélkül valakiben megbízni? Ez megy parancsra? Nem, dehogy, talányos és furmányos módon érkezik az ösztön, amit a feromonok is tunningolnak.
Talán mindent lehet remélni, de hinni csak akkor kéne, ha tett is párosul az ígérettel, mert enélkül a legjobb ösztön is álságos smafuvá válik, és minden addigi szertefoszlik. Érkezik a kudarc, mit megint ezer módon élünk meg és magyarázunk meg önmagunknak. Hol épp az elmét, hol épp az ösztönt juttatva csődbe. Az ösztön egy nem általános képesség, mindenkinek más és más, használati utasítást pedig csak a tükörből visszanéző képmásunktól lehet kérni.
Ösztöneinken uralkodni nem olyan egyszerű, de a gondolataink is ugyanolyan kihívást rejtenek, az egyik pedig sosem fog létezni a másik nélkül, mert ugyan emberek vagyunk, de ösztönlények is. Ha bevalljuk, ha nem...