A félelem bezárja a tudatot!
Amikor meghallunk egy spiritualitásról áradozó embert, és nem hiszünk ezekben a maszlagnak gondolt hókusz-pókuszokban, akkor rögtön megkérdőjelezzük, amit mond. Egyik fülünkön be, a másikon ki és csak a kérdéseket látjuk magunk előtt. De miért lenne már így vagy úgy? Hogy lehet ilyet elhinni, amikor nem is látod? Bebizonyította már valaki amit mondasz? Te honnan vagy ennyire biztos abban, hogy ez igaz?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel ilyenkor azokban, akik nem mernek hinni. Akik annyira két lábbal állnak a földön, hogy legszívesebben még egy mankót is a hónaljuk alá vennének, csak biztosan ne kelljen kibillenniük a szerepükből.
És hogy mitől félnek?
Mert semmi más nincs emögött, csak színtiszta félelem attól, hogy megdől a világkép, és nem lesz mibe kapaszkodni. Vagy attól, hogy van egy világ abban a dimenzióban is, ami számukra láthatatlan, mégis sokak számára érezhető. Ezért biztosabb, ha nem néznek máshova, mint előre, és nem hagyják beszűrődni azokat a zajokat, amik a tudatosult világból jönnek, és már-már a fejük búbját kopogtatják, hogy hé, figyelj már, ez a világ nem az a világ, amit te gondolsz róla.
Ha mi hiszünk a gondolat erejében, a vonzás törvényében, a jelekben, egy magasabb rezgésben, abban, hogy azért születünk le újra és újra erre a földre, hogy tanuljunk és ezáltal egyre magasabb szintre kerülhessünk, egészen odáig, hogy már nem kell visszajönnünk ide, maradhatunk egy ennél sokkal jobb világban, ahol csak a szeretet létezik, semmi más. Ha mi tudjuk, hogy ezek léteznek még akkor is, ha nem látjuk, csak érezzük és folyton tapasztaljuk azokat, akkor próbáljunk meg úgy hozzáállni azokhoz, akik ódzkodnak ettől, hogy nem erőltetjük rájuk a mi „hitünket”.
Bár tudjuk, hogy jobbá és könnyebbé válna a kérdező élete is, ha használná azokat a csodákat, amiket mi, de észre kell venni, hogy vannak akik tartanak tőle. Hogy miért? Mert ismeretlen számukra. Nem tudják, mit várhatnak, mert a jól megszokott, beléjük rögzült világ képe eloszlana.
Ezért egyetlen dolgot tehetünk. Példát és mintát mutatunk nekik, hogy ők is elindulhassanak az úton. Ha akarnak. Egy kitaposott ösvénnyel segíthetjük őket. Ennél többet nem tehetünk. Hiszen az ember csak addig tart félelmetesnek valamit, amíg meg nem ismeri. Amint az ismeretlenből ismertté válik számára, a félelem is eltűnik. Ezért ez a legnagyobb segítség, amit adhatunk. Az, hogy követi- e a lábnyomainkat, már csak az ő döntése. Ezt pedig hagyjuk meg neki.
D.O. Judith – LélekÁllomás
Itt tudsz még találkozni velem: www.lelekallomas.hu és LélekÁllomás facebook oldal