Menekültügy – kihívás Európának
Nem jó olvasni a kommentárokat a menekültkérdésről. Vagy a teljes elutasítás, vagy a totális liberalizmus vezérli a publicistákat. A politikusok nyilatkozatait nemkülönben. A „szeretni kell minden menekültet” programját éppen Juncker, EU főbiztos hirdette meg a minap. Ami ugyanúgy túlzás, mint az, hogy ki kell kergetni mindegyiket.
Tény, hogy a menekültek döntő többségének hazájában háború van, vagy olyan konfliktus, amelyik lehetetlenné teszi a normális életet. A napokban láttam egy riportot egy szíriai menekülttáborról. Én is elmenekíteném a családomat onnan. Nem csoda, hogy akinek mersze és kevés pénze van, az elhagyja ezeket a borzalmas állapotokat. Az újkori embercsempészek pedig jó pénzért szervezik is az útjukat. Ahogy a romákat is szervezték Kanadába vagy Franciaországba.
A menekülő tömeg egy jelentős része Magyarországra érkezik. Oda, ahol a tömeges bevándorlás, a menekültügy ilyen mértéke ismeretlen. Ahol sem anyagilag, sem szervezettségben nincsenek erre felkészülve. A fejekben sem. Nem csoda, hogy marad a drótkerítés, mint lehetséges megoldás. Ami arra kétségtelenül jó, hogy megakadályozza a tömeges átvándorlást az országon.
Mert a menekülők legfőbb célja Németország. Ahol másképpen állnak ehhez a kérdéshez. A politikusok is, a lakosság is. Igaz, a mostani népvándorlás már a németeknél is kezdi elérni a tűrés határát. Idén 800 ezer bevándorlóval számolnak.
Náluk nem a pénz hiányzik. Egy-egy menekült család közel 400 euró havi segélyt kap. Ez 120 ezer forint, egy kisebbfajta magyar nyugdíj. Jól felszerelt, tiszta táborokban várakozhatnak sorsuk megoldására. Hogy elismerjék őket politikai menekültnek, és maradhassanak. Vagy nem, és akkor ki fogják utasítani őket az országból. A hazájukba vagy abba az országba, ahol először elérték az EU határát. Például Magyarországra.
A németek praktikusak. Náluk az, hogy nem keresztény valaki, kevésbé számít. Akinek van használható szakmája vagy aki fiatal, és szakmunkásnak kitanítható, az általában maradhat. Németországnak az elkövetkező években közel ötmillió munkáskézre van szüksége. Ehhez kellenek a kelet-európai munkavállalók, köztük a magyarok, de az új menekültek is. Az újak, akik kibírták a „lágerek”, a menekülttáborok légkörét. Mert a lágeréletnek sajátos lélektana van. Aki kívül van, úgy látja, hogy örüljenek, hogy az adónkból eltartjuk őket. Aki táborlakó, az mindenáron szeretne kijutni, nem akarja eltartatni magát. A tétlenség, a hosszú várakozás napi konfliktusokat okoz. A szerencsésebbek – elsősorban a gyerekek – járhatnak iskolába. A legfontosabb számukra mégis az, hogy béke van. Ne csodálkozzunk hát, ha egy család elindul az abnormális körülmények közül, és minden akadályt legyűrve igyekszik Európába.
Hogy ez aztán hosszú távon hová vezet, az már egy másik, de igen súlyos kérdés. A helyes válaszról a jelek szerint a fő európaiaknak, köztük Junckernek sincs az égvilágon semmi elképzelése.