Miért fontos megismerni önmagunkat a házasság előtt?
Vajon mikor válunk igazán felnőtté? Vagy talán nem is ez a megfelelő szó arra, hogy mikortól ismerjük valóban önmagunkat? Sok felnőtt marad gyerek egy életre, és számtalan fiatal bölcsebb már a húszas éveiben, mint a felnőtt generáció a negyvenes éveiben.
Ha házasságkötés előtt a párokat megkérnénk, hogy őszintén mondják el, mik a valódi igényeik, mit várnak el a párjuktól és mit az élettől, vagy önmaguktól, úgy gondolom, sokan nem tudnának választ adni, vagy olyanok jutnának csak eszükbe, mint hogy sportos testalkatú legyen, vagy épp csinos és legyen jó humora.
Magunkra pedig sokáig csak úgy tekintünk, mint egy megfelelési vággyal megáldott emberre, aki akkor boldog, ha a körülötte élőknek megfelel. Így általában jó ideig a külső elvárásokat hisszük saját igényeinknek is, mert attól érezzük boldognak magunkat. Tehát az embereket külső adottságok alapján skatulyázzuk, magunkat pedig szintén külső elvárásokkal mérjük. Ennek azonban egyszer vége szakad, és jó, ha ez még az előtt történik, mielőtt örök hűséget fogadunk valakinek anélkül, hogy magunkat ismernénk.
Úgy gondolom, a válások száma és önmagunk felfedezése között igen szoros kapcsolat van. Ugyanis akik fiatalon kötik össze az életüket, sokkal nagyobb eséllyel jönnek rá jó pár évvel később arra, hogy valami nem stimmel, valahogy nem érzik jól magukat a bőrükben. Sok nő talán később már nem is érti, hogyan mehetett hozzá pont ahhoz a férfihoz, aki mellett él, hiszen semmiben nem elég jó neki. És bizony ez ugyanúgy megtörténhet az ellenkező nemmel is.
Ha fiatalon házasodunk, akkor ott van a veszélye annak, hogy tíz, húsz, vagy akár csak pár év múlva úgy fogunk kilépni abból a kapcsolatból, mintha soha nem ismertük volna a mellettünk élő embert.
Itt jön a képbe az, hogy idő közben megismerték önmagukat, levetkőzték a külső elvárásoknak való megfelelési kényszert, és ezáltal átváltoztak. Békét nyertek, és bölcsebbé váltak. Rájöttek arra, hogy mi az, ami őket valóban elégedetté, boldoggá teszi, és bizony meg is keresik, mert megértek a feladatra. Már ismerik önmagukat és a valódi igényeiket, nem félnek hát szembe menni bárkivel azért, hogy azt az életet élhessék, ami megjár nekik.
Ez, úgy gondolom, egy folyamat, nem egyik napról a másikra történik meg, de elkezdődhet már a húszas évek végén, vagy akár csak a negyvenes évek elején is. A lényeg, hogy amikor valaki felfedezi önmagát és kilép végre a szabályok sűrűjéből, megtalálva igazi útját, akkor nem feltétlenül kell a férfiaknál például kapuzárási pánikra gondolni, vagy elítélni egy ilyen nőt azért, mert fel meri emelni a hangját az eddigi élete ellen. Mert a legjobb dolog történik meg velük, hazatalálnak.
A felelősséget én inkább abban látom leginkább, hogy mindezt egy házasság és család megalapítása előtt kellene letudnunk. Ha fiatalon házasodunk, akkor ott van a veszélye annak, hogy tíz, húsz, vagy akár csak pár év múlva úgy fogunk kilépni abból a kapcsolatból, mintha soha nem ismertük volna a mellettünk élő embert.
Azonban ha előbb magunkat ismerjük meg, és utána kezdünk bele a társ megkeresésébe, akkor minden bizonnyal a megfelelőbe fogunk belebotlani, aki a valódi igényeinket képviseli, akivel már biztos alapokra helyezhetjük életünket, mert nem kell attól tartanunk, hogy egyszer majd mindent felégetve futunk a saját életünk után, hogy végre mi is megtaláljuk a boldogságot.
D.O. Judith – LélekÁllomás
Itt tudsz még találkozni velem: www.lelekallomas.hu és LélekÁllomás facebook oldal