Délibáb
A klasszikus délibáb az, amikor a vándor megy a sivatagban, teljesen kitikkadva, szomjasan, majd a távolban patakot lát, zöldellő fákat, vagy bármi mást, ami szomjúságát enyhíteni tudja. Aztán amikor odaér, ott is csak a nagy semmi.
Délibábok azonban a mindennapi életünkben is előfordulnak, mert mindannyian szomjazunk valamire. Szomjazni lehet jó szóra, gazdagságra, szeretetre, és egyebekre is. Minél huzamosabb ideig vágyunk valamire, annál szomjasabbak leszünk.
Néha a távolban látni véljük a megoldást. Látjuk, hogy teljesül egy álmunk. Látjuk az ideális munkahelyet, az ideális társat, halljuk a szép szavakat, ami fülünknek kellemes, érezzük a lelkünket melengető érzéseket. Ideális esetben odaérünk, és elmerülünk a patak hűs vizében, élvezzük a fák adta árnyékot, elfoglaljuk új munkahelyünket, megéljük a csodát.
Bízni kell abban, hogy a következő domb mögött már tényleg ott a csoda, mert valahol ott van!
De van olyan, hogy mikor odaérünk, csak azt tapasztaljuk, hogy megint délibábot láttunk. A látomás egy pillanat alatt szertefoszlik, és ott maradunk szomjasan a sivatag közepén.
Mit tehetünk ilyenkor? A legegyszerűbb, hogy összeomlunk, bár nem ez a jó megoldás. Amikor már szinte utolsó erőnket összeszedve vonszoltuk oda magunkat a délibábhoz, és rájövünk, hogy ez is szertefoszlott, ebben is csalódtunk, akkor a legnehezebb felállni és továbbmenni.
De ezt kell tenni! Felállni és továbbmenni, és bízni kell abban, hogy a következő domb mögött már tényleg ott a csoda, mert valahol ott van! És el kell oda érni. Minden sivatagnak vége szakad egyszer, és léteznek patakok, folyók, tengerek, árnyas ligetek, csak meg kell találni. Hinni kell önmagunkban, és hinni a csodában. Álljunk fel a gödör mélyén, ahol vagyunk, és emeljük tekintetünket a magasba, lássuk meg ott a fényt, az oázist, és induljunk meg felé. A sokadik délibáb után is. Egyszer sikerülni fog. Csak hinni kell benne, és tenni kell érte. Próbáljuk meg!
