Az alázat létrája
Azt hiszem, mindenki szeretne valamit elérni, bár mostanában ebben is lehet kételkedni. Mert vannak olyanok is, akiknek semmi sem fontos, azaz pont ezt szeretnék elérni? Nem tudom, mindenesetre célja mindenkinek van.
Legutóbb a célon túli célok között kavarogtam, most egy kicsit visszaugorva a cél felé való haladás került az orrom feletti két biológiai kamera fókuszába. Célokat mindenki ripsz-ropsz gyárt seperc alatt, a kitartóbbak tervet is kovácsolnak jól, avagy rosszul, de hogy is kéne ehhez az egészhez hozzáállni?
Alázattal.
Ez most messze nem a vallásról, dogmákról és irányzatokról szóló alázat, hanem a legtisztább emberközpontú alázat. Minek alapja és célja egy, a tisztelet önmagunk gondolatai és elképzelései felé. Türelmetlenként él mindenki, mindent azonnal és abban a pillanatban szeretnénk, mi persze betudható a felgyorsultnak hitt világ alapeszméjének. Villámgyors internet, telefon és megannyi szolgáltató kínál azonnali megoldást. Mihez hozzászokva azt gondoljuk, hogy ez minden területen elérhető, hát nem...
Van, amihez viszont idő és alázat kell. Kevés az akarat, az elhatározás, és kevés a minden akadályon való átjutáshoz meglévő erő is. Sokan a céljuk felé vezető úton elfelejtik azt a pillanatot, mikor önmaguknak elsütötték a startpisztolyt. A fogadalmakat, amik ígéretet tettek a cél érdekében, az elveket, mikhez mindvégig hűek akarunk maradni, a türelmet, mert abban a pillanatban tudtuk, hogy nem röpke néhány pillanat az, míg a tervünk meg is valósul.
Aztán lépéseinket botlás, térdrerogyás és időnként padlófogás tarkítja, a türelem pedig fogyni látszik. Ha ekkor nincs meg bennünk az alázat, akkor el fog fogyni, és a kudarc fog minket falként megállítani. Az addig befektetett időnk és energiánk pedig kárba vész.
A türelmetlen, és alázat nélküli emberek mindig nagyot akarnak lépni, azonnal a magasba akarnak törni.
Ha azt vesszük, hogy a cél elérése előre és felfelé mutat, akkor ez egy emelkedővel kombinált létraként is felfogható, és minden lépés, vagy épp létrafok egy-egy állomás, hová épp eljutottunk, vagy épp feljutottunk.
Az alázat önmagunkkal szemben egy 360 fokos furcsa előre- és visszapillantóvá alakul. Előre, mert a célhoz vezető fokok nehézségét mutatva késztet összeszorítani fogaink, és sarkall arra, hogy haladjunk tovább. Vissza, mert láttatja velünk a kiindulási pontot, és annak a pontnak minden gondolatát és érzését. E kettőt egyszerre látva és érezve tud az ember erőt venni magán és lehajtani fejét, és újra alázattal tenni tovább a célja elérésében.
Nem leszegni, nem öklelni, lehajtani. Ez az a tett, ami bár "lefelé" mutat, mégis előre fog vinni mindenkit és mindent. A csodák nem három napig tartanak, hanem addig, ameddig észrevesszük őket. Ha mindezt alázattal tesszük, és minden egyes lépés és létra fokát apró csodaként megbecsüljük, légyen bármilyen kicsi is, akkor egy nagyon fontos dolgot tettünk. Haladtunk.
A türelmetlen, és alázat nélküli emberek mindig nagyot akarnak lépni, azonnal a magasba akarnak törni. Nem elégedettek a kis lépésekkel. Ki alázattal becsül meg minden lépést és magasságot, az velük ellentétben valóban haladni fog.
A "jöttem, láttam, győztem" helyett a "tettem, léptem, elértem" az, mi valóban a cél felé vezető út mottója. Persze, minden út Rómába vezet, de ebből kifolyólag minden út Rómától el is vezet. Nemde?