Megőrzendő értékeink! Megőrizhetőek-e értékeink?
Talán két órája hívott fel svájci ismerősöm, 1956-ban távozott magyar, ki ezer szállal kötődik ma is a hazához. Svájci állampolgár, ott sikeres és jó nevű újságíróként dolgozott. Számára Svájc kellemes, befogadó ország, a haza azonban mégis itt, nálunk van. Ott hű állampolgár, de évtizedek óta megpróbál sokat tenni azért, hogy idehaza is jobban menjenek a dolgok. S politikatudományban szakmai körökben itt is igen jól cseng a neve.
Rég nem beszéltünk, természetesen szó esik magánügyeinkről, a magyar társadalom helyzetéről és világpolitikáról. Ne tessék ezt feleslegesnek tekinteni! Ez az önök ügyeiről, gyermekeik és unokáik jövőjéről is szól. Mi ahhoz az értelmiséghez tartozunk, mely cselekvően igyekszik tenni az országért, szerencsére vagyunk nem is kevesen. Természetesen mindig előkerülnek a tennivalók és a cselekvés lehetőségei. De hiányai is. Ő még az a korosztály, mely ismerte a nagy és bölcs öregeket, az elszántakat, a vérüket is áldozókat.
A két világháború és a közte eltelt idő számtalan áldozattal és igen számos sikeres fejlődési akcióval is járt. A Trianon megszégyenítő körülményei közt szinte halálra ítélt kis ország mintegy sírjából támadt fel, s lett gazdaságilag is hatékony két évtized alatt.
Az, hogy Közép-Európa a hitleri német birodalom és a pusztító szovjet bolsevizmus mechanizmusai és két nagyhatalmi ámokfutás közt vergődött, az nemzeti tragédiánk, s ma már egyre nyilvánvalóbban Európa zsákutcájává is vált. Egyre láthatóbb, milyen destruktív volt az az európai vonal, mely az 1910-es években a háborúhoz vezetett, s kezdete volt a ma is meghatározó tragikus világhatalmi játszmának.
Nem hiszem, hogy valamilyen nosztalgia mozgatta volna beszélgetésünket arról, hogyan került gyengülésbe, remélem, nem végelgyengülésbe az az értékrend, amit apáink, nagyapáink hordoztak.
És mi is adhat erőt ennek a hazának? Tudjuk, az erózió igen nagy, csak Londonban nagyvárosnyi magyar tartózkodik. És már József Attila leírta: kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.
Nemrég volt miniszterelnökünk, a táncikolós, aki annyival elintézte: „el lehet menni”.
Ha a magyar gazdasági okokból migrálók ilyen számban vannak és a gazdasági okokból felénk migrálók annyian, mint naponta látjuk-halljuk, ki viszi tovább e kultúrát? Persze azt is megkérdezhetném, ki beszéli német földön Goethe, Schiller és Heine nyelvét és érti kultúráját?
És Vörösmartyt, Aranyt és Petőfit erre? Vagy hallgatja éppen Erkelt és Goldmarkot? Liszt és Bartók talán meg egy évszázadig a pódiumon marad és felcsillant valamit kultúránkból. Nem hiszem, hogy valamilyen nosztalgia mozgatta volna beszélgetésünket arról, hogyan került gyengülésbe, remélem, nem végelgyengülésbe az az értékrend, amit apáink, nagyapáink hordoztak.
Csupán saját felismerésünk arról, amit Márai, Wass Albert és Faludy leírt. Mindhárom csúcsértelmiségi. Egy kassai polgár, egy erdélyi főnemes és egy szociáldemokrata zsidó, utóbbi egyszerre volt kozmopolita de még inkább hű magyar.
Nekem Juhász Gyula, Radnóti, Kosztolányi, Áprily és Jékely fiatal koromban és sok évtizeden át mindig a kezem ügyébe akadt, de Bartók megértéséhez 21 évet kellett élnem. Vajon az internet világában és a globalizáció áramlataiban és rejtett érdekrendszerében mi marad meg az emberiség – és a magyarság – nagy értékeiből?
Tálibok és az Iszlám Állam fegyverrel lőtték az évezredes emlékeket. Nálunk – itt Európában, s persze kis hazánkban – is csak sok minden egyszerűen elsilányul. S ez nem valami világsiralom, vagy éppen személyes veszteség, én még valahogyan igazán „kultúrafogyasztó lehettem”. De nem tudom, mennyit tudunk ebből továbbadni nemzetünk jogos örököseinek.