Emberi szakadékok
Ha egyetlen szóval kéne jellemezni, akkor csak annyit kéne írni, mélyülnek. Nem kicsit. Annyi minden lehetőség van arra, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz, és mégis miden olyan eszközt, mi arra szolgálna, hogy ebben segítsen, másképp használjuk.
Közelebb vagyunk és mégis távolabb, egymás mellett állva sem veszük észre a másikat. Sőt, egymás mellett élve sem sokszor. Mindenki el van foglalva a saját kis világával. Minél többet tudhatnánk meg magunkról és egymásról, annál kevésbé érdekel minket. A bőség zavara tenne minket közömbössé, hogy minden karnyújtásnyira van? Kényelmessé vált az ember. Emellett csak a szenzációra figyel már fel.
Meg kell nézni, hogy mit néznek az emberek a tévében. Jómagam hosszú ideje már be sem kapcsoltam. Nézzek híradót, hogy ki kit lopott, vert át, vagy épp meg? Nézzek katasztrófákat, gyilkosokat, csalókat, szerencsétlen celebek párharcát? Vagy nézzem a széthúzásra és acsarkodásra tanító és buzdító politikai hercehurcákat? Legyen ma kivétel, forduljon Pál ma és megnézem mitől rezeg ma a pálma.
Bevándorlók. Ez ma ugye fő téma. Oldalak zengik, hogy ezen embereknek vannak jogaik, igen, vannak. Nézzük csak, ők mit szeretnének. Cél a fejlett nyugat, mi csak tranzit lennénk, meg tároló ezeknek az embereknek. Ők elindultak a nagy semmibe a nagy semmiből. Ahonnan jönnek, azok épp a fejlett nyugat volt gyarmatai. Kik jól megszedték magukat, majd odébbálltak, most pedig mossák kezeiket.
Százezrek vannak úton a jobb élet felé, és a felelősséget áthárítják. Itt vagyok, éhes vagyok, adj fedelet. Érdekes, munkát egyik sem kért, viszont tudja mondani, mi lenne az igénye. Ők nem kérnek már rég, hanem követelnek. De kérdem én, ki tette tönkre túlnépesedéssel, önrabló gazdálkodással, belháborúkkal az ő hazájukat? Ez nem felelősség? Éhező gyerekek százezrei szenvednek a saját szüleik hülyesége és tudatlansága miatt, én rájuk tudok dühös lenni, mert egy gyerek nem kéri megszületését.
Felszámolandó az emberi butaság.
Ezek az emberek, ha tetszik, ha nem, itt vannak, csak idő kérdése, míg ez a meggyújtott kanóc elér a puskaporos hordóig. Vannak, akik azt mondják, fogadjuk be őket. Tételezzük fel, hogy igen. Java nem ismeri a nyelvet, nincs iskolája, nincs semmije, csak az igénye. Most épp nyár van, mi lesz télen? Hogy lehet ennyi embernek szállást és ételt adni, ez meddig lesz így? Ők jöhetnek, a környező országokban élő magyarok nem?
Tételezzük fel, hogy nem. Visszaküldve újra útra fognak kelni, másképp és máshogy. Egyszerűen nem értik meg, hogy ahová menni akarnak, az nem egy új világ, amit be lehet népesíteni. Az élet, akárhogy is nézzük, szimpla matematika. Egy adott terület csak egy adott létszámú embert tud eltartani, ebben nincs politika, se humánusság. Ez valóban egy emberi szakadék, aminek a szélén táncolunk épp. A következő háborúk nem másért fognak zajlani, mint az élelemért és a vízért, magáért az életért.
Az igazi segítség az lenne, ha az anyaországokat segítenék, fúrt kutakkal, mezőgazdasági és ipari fejlesztéssel, és nem mellesleg az oktatással. Felszámolandó az emberi butaság. A segélycsomagok csak ideig-óráig fedeznek megélhetést, ráadásul hozzászoktak, mint az égi mannához. Nagy szavak repkednek, igazi tettek és megoldások felmutatása nélkül. A nagy kérdés az, hogy azok akik érkeznek, azoknak van-e joguk követelni. Mert nekünk is vannak jogaink, és mi is követelhetünk. Követelhetjük a saját földünket, vizünket, élelmünket, téli tüzelőnket, a saját életterünket.
Itt pedig nem az államok vezetői lesznek azok, akik ezekkel az emberekkel kapcsolatba kerülnek, hanem mi, hétköznapi emberek. Ezt a szakadékot követeléssel nem lehet áthidalni, se ujjal mutogatással. Megoldani pedig meg kell, mert a mi életünk is múlik rajta. Igen, lehet szépíteni dolgokat, de az igazságot mindenki érzi belül.