Fagyi a mindenem
Csütörtökön mondtam csütörtököt, hogy megértsek valamit. A fagyi lélektana is lehetne ennek az írásnak a címe, vagy épp Newton fagylaltja, dehát a fagyi a mindenünk. Csütörtökön várakozó álláspontot töltöttem be egy sétálóutcai kávézó teraszán, ahonnan sztájlisztkodással egybekötött fagyimustrára vetemedtem.
Aki emlékszik a csütörtöki verőfényesen esős délutánra, az arra is emlékszik, hogy a délután levegőjének páratartalma elérte a száz százalékot. Azaz esett, meg nem is esett, majd öt óra magasságában egy "lezser" jégeső formájában koronázta meg a napot.
De hova is rohanok ennyire előre?
Délután két óra, és én egy hosszúkávé és egy rostos lé táraságát élvezve néztem a hol épp az eső elől menekülő, hol épp az esőben is kényelmesen sétálókat. Bár ebben egy idő után nem voltam biztos, mert mikor épp szemerkélt, akkor is volt, ki kényelmesen sétált, és nyugodtan ette fagyiját, és mikor nem esett, akkor is volt, ki fehúzott esernyővel és kapucnival sietett tova.
A fagyi a mindenünk, érte még azt is megmutatjuk, mit egész nap elrejtettünk mindenki más elől, még saját magunk igazi arcát is.
Egy idő után már furcsa statisztikát vezettem a pincértől kért papírlapon. Az alapján, hogy ki milyen fagyit kért, no meg hogyan kérte. Strigulákat húztam, a nyavalygikusz, a plázacicusz, a kampósbotusz és a mindegyikusz mellett. A nyavalygikusznak semmi nem volt jó, mitől a zselézett haj is tépetté vált. A plázacicusz a fagylalt kalóriaszámával idegelte az eladót, a kampósbotusz hirtelen gondolatkanyarjaitól sem megnyugodva.
De a legjobb a mindegyikusz volt, ő csak fagyit kér, kriksz-kraksz nélkül, bár nehezítette az eladó helyzetét azzal, hogy neki ugye mindegy. Az is, hogy milyen fagyit kap... Neki volt az is mindegy, hogy épp szakadt, mikor fagyiját vette. Az jutott eszembe, hogy mindig így vettünk fagyit? Tíz, húsz, vagy száz éve is? Szerintem igen, van, ami nem tud változni.
Aztán szemet vonzó jelenet keltette fel figyelmem.
Egy nagymama és unokája vette birtokba a fagyi egyik helyőrségét, és mikor mindketten kezükben tartották már a hűs finomságot, akkor az csepp gyermek laza eleganciával ejtette földre a fagyiját. Mondanom sem kell, hogy mécsestörő sírás vette kezdetét, és a nagymama azonnal segítségére sietett.
Szívemnek kedves módon felajánlotta sajátját, mit a négy éves körüli kislegény fülig érő mosollyal és fülig fagyisan nyugtázott. A nagymama épp egy másik fagyit kért volna, mikor a "van másik" bohócmondatot megszégyenítve újabb törött mécses került elő. Persze a másik fagyi is megismerkedett Newton könyörületet, sem fagylatbecsületet nem ismerő törvényével.
Igazán most lettem kiváncsi. Mi lesz a reakció? Eltörik a türelmetlenség felnőtt mécsese és a fagylatozás végét jelentő felvonás kezdődik? Nem. Egy igazi nagyi kontra leeső fagyi párharcból a nagyi jött ki nyertesen. Leültette a kislegyényt egy asztalhoz, és kehelyben kért neki, s persze magának is.
Mosolyogtam és eszembe jutott, hogy mennyire egyénre jellemzően mutatjuk meg, kik is vagyunk, hogy vásárolunk, akár pont fagyit is. Mennyire vagyunk határozottak egy cél mellett, és nem megalkudva megyünk a másik fagylaltoshoz az előre eldöntött fagyi miatt, vagy épp lustaságból, magunkkal megalkudva választunk másikat.
Mennyi tolerancia szorult belénk a váratlan eseménytől, ami lehet épp eső, vagy Newton törvénye. Lehet, hogy a világ sokat változik, lehet, hogy ezer fajta fagyi van, de az ember ugyanaz az ember marad, ha beismeri, ha nem.
Ez valahol egy furcsa játék, s mint minden játék, ez is megmutatja valódi énünk, álarc nélkül. Furcsamód az eladó és a vásárló csak mellékszereplővé válik, jelen esetben ugye a fagyié még mindig a főszerep.
Mert a fagyi a mindenünk, érte még azt is megmutatjuk, mit egész nap elrejtettünk mindenki más elől, még saját magunk igazi arcát is.