A kapcsolatok „világvégéje”
Vajon mikor jön el egy kapcsolatban a világvége? Talán akkor, amikor már nem beszél egymással a nő és a férfi? Vagy ennél sokkal előbb megkezdődik a vég, és hosszú ideig tartó folyamatot élünk meg, mire eljutunk a végső állomáshoz? Vajon észre vesszük mi, akik benne vagyunk, hogy pontot kéne tenni rá? Vagy csak vergődünk és szenvedünk? Esetleg a sors vagy a szürke hétköznapok hozzák el azt a bizonyos pontot helyettünk?
Ahogy itt ülök, és ezekre a kérdésekre keresem a választ, felötlik bennem egy újabb megfejtendő kérdés, bár talán ez inkább költői: tudjuk- e már a kapcsolat elején, akár az első napokban-hetekben azt, hogy ennek egyszer vége lesz? Talán érezzük már akkor, hogy csak a szerelem hajt minket előre, és engedi, hogy tovább lépkedjünk az úton kettesben. Mi van, ha már az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy nem lesz közös a jövő, és mi mégis megyünk előre, hisz mindannyian tudjuk, a remény hal meg utoljára! Azt hisszük, hogy majd összecsiszolódunk, azt reméljük, ezek csak a kezdeti bizonytalan lépések, lesz ennél jobb is. Aztán…és eljön egyszer csak a pont, vagy a vergődés olyan foka, amikor már képesek vagyunk magunknak feltenni a kérdést: lehet, hogy jobb lenne nélküle, mint vele? Mert ennél minden jobb lenne...
Hát ez az a pont, ami előtt nem látjuk az ide vezető utat. Pedig ha látnánk, sok keserűségtől kímélnénk meg magunkat. Ha pontosan tudnánk, egy recept alapján, mik azok a dolgok, helyzetek, történések, amik megmutatják, hogy a kiszemelt férfi és nő nem illenek össze, az ő jövőjükben egyszer megérkezik a végjáték, akkor ugye, hogy mennyivel könnyebb lenne? Bele sem kezdenénk.. senki nem gondolná azt, hogy na azért talán mégis... nem élne senkiben a remény… és itt ez a szó: a REMÉNY. Hát nem jobb lenne mindannyiunknak, ha nem kellene felesleges ábrándokba kergetnie magát, hanem a recepttel a kezében mindig készen lenne a megoldás? Nem lenne könnyebb az életünk? És nem lenne boldogabb, attól, hogy minden pontosan kiszámíthatóan történik meg?
És most jó erősen gondoljunk bele ezekbe a kérdésekbe…! Mit érzünk? Hát ez az…
Milyen szép is álmodozni valamiről, nem igaz? Talán a remény maga nem is olyan rossz dolog. A mindig kiszámítható dolgok elveszik az embertől azt a képességet, hogy álmodni tudjon. Az élet varázsát és fűszerét veszi el, ami nélkül igazán szép és tartalmas életet nehéz élni.
Nos, még mindig úgy gondoljuk, hogy kell tudnunk előre, ki az aki nekünk rendeltetett? Hogy kell tudnunk, mikor jön el az a pont a kapcsolatunkban? Ugye nem? Hát ki akarna egy recept szerint élni, ami meghatározza mikor mi történjen?
A várakozásban mindig ott van a csalódás, ahogy a reményben a reménytelenség! De az álmokban is ott van a megvalósítás lehetősége, ezt se feledjük el! Ha pedig elég erősek és kitartóak vagyunk ahhoz, hogy kapcsolatról kapcsolatra végekről végekre és pontokról pontokra TANULJUNK, akkor annál előbb hozhatjuk létre, amit megálmodtunk magunknak. Senki sem úgy születik, hogy mindent tud önmagáról, hát még másokról! Önmagunk igényei, hogy mit várunk el a társunktól, hogy mik azok, amik kellenek ahhoz, hogy idő előtt ne érjük el a véget, az csak hosszú fejlődés és tanulás által jöhet el, amihez pedig elengedhetetlen a sok pont és világvége érzés megélése, mert ekkor szembesülünk csak igazán magunkkal. Ekkor számolunk el, és csak ekkor nézünk vissza, hogy mik azok a történések, amiket soha többé nem akarunk átélni. És ha elég jó tanulók voltunk, akkor nem is kell többször megtapasztalnunk azokat.
No, akkor tanulásra fel, és ne féljünk a kudarcoktól, mert azok csak megerősítenek bennünket a következő „csatához”.
D.O. Judith - LélekÁllomás
Itt tudsz több cikket olvasni az írótól: www.lelekallomas.hu