A győzelem napja
Már a kifejezés maga irritáló, arról nem is beszélve, hogy ami május 8-án volt, vagyis a németek feltétel nélküli megadása, azt az oroszok május 9-én ünneplik. Ezt mondjuk már megszokhattuk a nagy októberi kapcsán. Szóval nem egy százas csapat. Mert normálisan ez a nap a második világháború európai befejezését jelenti, ami önmagában felemelő dolog, ám ezt valamifajta győzelemként megélni, annyi pro és kontra áldozat után, több mint bunkóság.
Talán ez a normál gondolkodással érthetetlen mentalitás vezetett oda, hogy a legyőzöttek ma Európa sokak által irigyelt gazdaságát tudhatják magukénak, a győzőknek pedig még népük éhezésének elkerülése is komoly erőfeszítésekbe kerül. A győzők, a legyőzöttek által gyártott luxusautókban érzik igazán jól magukat, míg ugyanez fordítva már nem igaz.
A győzők, már ha nevezhetjük így, másik pólusa, az USA szintén nem arról híres, hogy tudná a győzelmeket és vereségeket helyükön kezelni, hogy tudná, a harc nem vezet máshová, mint újabb harcokhoz. Teszi is ezt a keleti és a nyugati győző folyamatosan. Újabb és újabb háborúkba, konfliktusokba keverednek. A harc legfontosabb törvénye egyben a legnehezebb is így szól, kerüld a harcot.
Az égi út nem harcol, mégis győzni tud...
Tao te king
Le vagyok győzve, (győzelem ha van),
de nincs, akinek megadjam magam.
József Attila
Érezheti-e magát győztesnek bármely ország vagy hatalom egy rommá zúzott kontinensre tekintve? Láthatjuk, érezheti, de azt is láthatjuk, hogy ez az érzés vezet '68-hoz, Vietnamhoz, a Krímhez, az ukrán háborúhoz, Irakhoz, és persze Guantánamóhoz.
Nem tudom, legyőzhető-e valaha az emberben megbúvó gonosz. Erre reményt adhatna az a jelenség, hogy a gonoszok is legtöbbször valami jóra, valami általuk eszményinek gondolt célra fogják gonoszságukat. Többségünkben megvan az igény arra, hogy mások jónak lássanak, vagy ha ez nem megy, legalább magunkat jónak gondoljuk. Ám ez nem megy könnyen, főleg, ha közben a nagyhatalmi álmok és lehetőségek szinkronba hozhatónak látszanak.
Sajnos már túl sokan vagyunk a Földön ahhoz, hogy harc nélkül osztozhassunk az erőforrásokon. A belénk ültetett bomba ketyeg tovább, hogy robbanni fog, az nem kétséges, csupán a mikor bizonytalan. Mondhatnánk: bevégeztetett. Közel az idő, amikor már nem lesz olvasója sem a Tao te kingnek, sem József Attilának, s Klaudiáról sem írnak már a bulvár lapok.
Akkor majd a Föld mogorván nekilát, hogy méltóbb kertészeket szüljön az újra éledő édennek. Olyanokat, akik nem a győzelmeket, hanem a megegyezéseket ünneplik.