Gondolatlegelő
Furcsává vált a ma világa, a mi világunk. Belőlünk is sok lett, de gondolatainkból is. Régen, ha magvas gondolatra vágyott valaki, akkor útra kellett kelni, messze kellett mennie, hogy meghallja. Aztán később tanulnia kellett hozzá, hogy az értékes gondolatot elolvasni tudja. Manapság? Manapság pedig szinte mindenhonnan dől az "okosság".
Van, ahol dudvaként, van, ahol ugarként, van, ahol pedig dús legelőként tűnik elő, bármerre is nézünk. Mi, emberek pedig mint valami furcsa, kétlábú "kérődzők", csámcsogunk rajta. Lehet ez napi sajtó, csudaokos tévéműsor, vagy akár épp a világháló mezője. Annyi a gondolat, annyi a feltett és megválaszolt kérdés, hogy se szeri, se száma, de valahogy mégis nem lakunk jól.
A gondolatlegelőn majdnem minden ehető, de sokkal kevesebb emészthető.
Ennek oka van. Az ok pedig az, hogy a gondolatlegelőn majdnem minden ehető, de sokkal kevesebb emészthető, még kevesebb pedig az, ami tényleg a javunkra is válik. Nem lettünk válogatósak, elég valami díszes csomagolás, néhány hangzatos és egyben elcsépelt morzsa valakitől lopva és már el is indult a habzsolás. Mellette a hit, hogy finom falatra leltünk, hogy most aztán megtaláltuk a gondolatlegelők Mekkáját.
A gond az, hogy akik tudnak, akik képesek írni és leírni gondolatokat, azok sem lettek válogatósak. Semmi finnyásság, szemernyi eredetiség. Eladhatóság, csak ennyi. Régebben ki tollat ragadott, nem azért tette, mert hírnévre és gazdagságra vágyott, hanem önnönmaga kinyilatkoztatására. Hogy ezt az olvasói publikum értékelte, örült, erőt kapott tőle, de igazából nem érdekelte.
Mert adni szeretett volna, adni akart magából, azért, hogy mások ezáltal többek lehessenek, hogy érezzék amit ő, hogy utazzanak vele az ő legelőjére. A ma tollforgatói profitorientáltak, ez itt is megjelent, a pénz folyondárja megannyi szállal fonta át ezt az eddig tiszta legelőt, hol a megfáradt elmék felüdülhettek.
Olvasok én is, és egy régebbi ígéretemhez híven, mikor az utolsó ponthoz érek, becsukom a szemem, és megpróbálom megtalálni az alapgondolatot, mi a tollforgatót késztette alkotásra. Keresem az ő szavát, a sajátját. Nem a giccset, nem a másolást és tanult gondolatokat. Őt magát, egy darabját keresem a sorok között. Ha meglelem, akkor "megfogott", de ki csak tucatgondolatokat fabrikál, nálam a veszett fejszét markolja csak.
Aki nem leírni akar, hanem szívből írni, az egyben tanítónak is áll, mert eredeti gondolatai inspirálni tudnak.
Nem is olyan nehéz fércművet fabrikálni, de igazán alkotni olyan, mint pici tű fokán vastag kócot átfűzni, mert egy gondolatkavalkádból tömör, érthetően emészthető és az elmében maradni akaró gondolatsort írni már sokkal nehezebb.
Sajnos egyre több azok száma, kik azt írják, amit olvasni szeretnének, de vannak, akik azt, amit olvasni kéne. Talán ők érdemelnek figyelmet, kik saját kútfőből merítenek. Kik vállalják, leírják azt, amire ők gondolnak, s nem mások gondolatait dobják üstjükbe, aztán valami csodafőzetként emelve ki sajátként.
Az emberek éhesek, de nem testi, hanem szellemi értelemben, de a silány legelőkön csak vegetálni tudnak, mindezt pedig tudatlanul élik meg. Mert ők olvasni szeretnének, így a felelősség azokra hárul, kik írni szeretnének. Mert ki nem leírni akar, hanem szívből írni, az egyben tanítónak is áll, mert eredeti gondolatai inspirálni tudnak. Gondolkodásra és nem bólogatásra késztetnek.
A gondolatlegelőt is be kell vetni, magvas és érdemes gondolatokkal, gondozni kell, hogy mikor érkezik a betűket falni vágyó ember, akkor jóllakni és eltelni tudjon, nem pedig habzsolva a semmit, koppon maradva.