Itt van
Igen, újra itt van május elseje. Sokan bizonyára úgy tudják, ez a munka ünnepe. Igen, az is, ám ha arra gondolunk, ezen a napon született Zrínyi Miklós, Szerb Antal, Joseph Heller, Lorán Lenke, Tordy Géza, Töröcsik András, és ezen a napon halt meg Goebbels, akinek megszületnie is kár volt, akkor már más a kép.
Szóval bonyolult nap ez a május elseje. Ilyenkor hagyományosan majálist tartanak országszerte. Én ilyesmin középiskolás korom óta nem voltam. Aki meg akar vidámodni, nézze meg az idei városligeti rendezvény összefoglalóit, ahol milliárdosok szónokolnak a szegénységről.
Én magam május elsejét immár tíz vagy kicsit több éve tóünnepként élem meg. Jó egy évtizede egy négyes ünneppé alakult május elsején ástam ki a tavat, ami azóta is sok örömöt okoz.
Az idén egy lépcsőkorlátot készítettem e jeles ünnepen, és közben még véletlenül sem gondoltam se sörre, se virslire, de még vurstlira sem. Néha kicsit leültem a tó mellé megpihenni, aztán folytattam a munkát. Régi hagyományt ápolok ezzel, dolgozni a munka ünnepén, autentikus dolog ez, kb. olyan, mint bort inni a bornapokon.
Sokszor elhangzik, hogy az emberek munkára vágynak, munkát keresnek, sőt gyakran elhangzik a munka öröme kifejezés is. Most ezt járnám körbe a munka ünnepén.
A többség mégis dolgozik, és végez igen gyakran lélekölő munkát, hogy a végén a zsebében cincogó munkabérrel, s némi szégyennel térjen haza.
Azt, hogy az emberek elsősorban munkát szeretnének, most azonnal cáfolom. Az emberek igazából rendszeres, kényelmes életet biztosító jövedelmet szeretnének, és a többségük ezért hajlandó dolgozni is, sőt a többség nem lát más esélyt a jövedelem megszerzésére, mint a munkát. A munkát, ami ennek a többségnek nem hoz kényelmes életet, csak esélyt, hogy hétről hétre, hónapról hónapra túléljen. Mert ma a munka, még a jól végzett munka is, csak keveseknek jelent elfogadható mértékű jövedelmet. A többség mégis dolgozik, és végez igen gyakran lélekölő munkát, hogy a végén a zsebében cincogó munkabérrel, s némi szégyennel térjen haza. Erről József Attila írt a Munkások című versében 1931-ben. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a direkt képektől, rájövünk, hogy ma sincs másként, csak, mint ő írta máshol, finomult a kín.
Lassan, de biztosan fogynak itthon a dolgos kezek. Ma már nem is olyan könnyű a cincogó bérért munkást találni, olyat, aki képes és tud dolgozni, aki ismeri szakmája fortélyait. Lassan elfogynak ezek az emberek, illetve kissé nyugatabbra keresik a boldogulást. Az ottani viszonyokhoz képest ott is nevetséges bért kapnak, de azt az ittenihez hasonlítják és így már más a képlet. A körülmények ott sem rózsásak, kiszolgáltatottságuk még az itthon maradottakénál is nagyobb, ám a dupla, vagy tripla jövedelem egy ideig feledteti a nehézségeket.
Munka, ami akár jó is lehet, amely egy méltán feledett filozófus szerint, emberré tette az embert, akár ünnepelhető is lehet. Ha az ember tavat ás, kapaszkodót készít, kertet gondoz, az lehet akár ünnep is, az eredményesen, jó kedvvel végzett munka ünnepe. Ám az, aki szennyező körülmények között, munkahelyi terrorban, vagy éppen agyzsibbasztó monotonitásban pergeti napjait, nos, annak csak május elsején ünnep a munka. Akkor, amikor azok, akik nem túl régen még a minimálbér felemelése ellen szónokoltak, most az azóta már négyszeresre emelt további emelését követelik (tegyük hozzá, jogosan).
Nézzük meg a népligeti agyamenteket, aztán lapozzuk fel a könyvet és olvassuk sorban:
Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut...
Aztán ünnepeljük, de ne a munkát, hanem az embert, aki meg tud maradni embernek az embertelenségben.