Varázsceruza
Firkálgattam. Először tollal, aztán meguntam és ceruzára váltottam. Kicsit eszembe jutott sráckorom, mikor mindent összerajzoltam. Emlékszem, volt egy porkréta készletem, és elég sűrűn díszítettem vele a ház azon szegleteit és falfelületeit, amelyekről "én" úgy gondoltam, sivárak. Persze ezen mesterkedésem nem élvezett osztatlan sikert, talán a festő drukkolt nekem folyamatosan a szomszéd utcában egyedül.
Mivel a gép mellett mindig van jegyzet és toll, no meg ceruza, sokszor forgatom a kezembe, néha elég furcsa indokoktól vezérelve. Belemerültem a rajzolás csodás kis miliőjébe, s mikor kész lettem vele elégedetten csettintettem az egész tűrhető ákombákom labirintusomon.
Mosolyogtam, jól esett. Most, felnőtt fejjel is, aztán mellé biggyesztettem egy vigyorgós kis figurát, és eszembejutott egy régi rajzfilm. Varázsceruza. Hol egy kiskrapek fantáziájától vezérelve rajzolt valamit, aztán a kétdimenzóból átemelte a háromdimenzióba. Jót tett vele, segített, ahol csak lehetett és problémákat oldott meg vele.
Arra gondoltam most, hogy nekem is kéne egy. Éjjel és nappal tudnék vele ebben az országban, a világban rajzolni vele. Mert volna mit megoldani, volna hol segíteni, volna kivel jót tenni bőven.
Igazából azt nem értem, hogy nincs olyan nap e bolygón, hogy ne volna valami új eszköz, amit ne alkotnának meg, de valahogy minél több eszközünk van a világ sorsát jobbá tenni, annál kevésbé akarjuk használni őket.
Hisz eszközök, arra valóak, hogy használjuk őket, hogy jobb életünk legyen. Évezredek óta ez a terv, szakóca és ásóbot óta. Persze csináltak "varázsceruzát" is, a képen látható is, de ez nem az igazi. Nekem az kéne. Talán jókedvet és mosolyt rajzolnék először az emberek arcára, nem pénzt a kezekbe, mosolyt.
A pénz csak egy eszköz, bár vannak, akik oltárra tették már, de az csak van, aztán meg nincs. Értéke sincs. Ellentétben egy mosolynak van. A jókedvnek van, s ha az ember mosolyogni tud, minden könnyebb.
Talán jókedvet és mosolyt rajzolnék először az emberek arcára, nem pénzt a kezekbe...
Sokan azt hiszik, hogy csak bizonyos eszközökkel lehet jobbá tenni az életet. Aztán az egész életük áldozzák fel arra, hogy megszerezzék azokat az eszközöket, mik segítségével elképzelésük szerint boldogok lennének. Aztán mire megszerzik, jönnek rá arra, hogy nincs idejük élvezni őket.
Egy ilyen varázsceruzával is CSAK eszközöket lehet rajzolni, persze még mosolyt sem, de olyat, mivel mosolyra lehet deríteni az embereket, igen. Erre is rájöttem, ebből kifolyólag arra is, hogy nem is kell az a varázsceruza. Nem kell, mert már van nekem, meg neki és nekik is. Mindenki hord magánál egyet, csak tudni kell elővenni és használni.
Úgy kéne tenni és cselekedni, hogy mosolyt tudjunk rajzolni cselekedeteinkkel mások arcán. Ráadásul ez még nem is nehéz, csak akarni kell. Lehet gyakorolni a szeretteinken és a barátainkon, biztos vagyok benne, hogy néhány mosoly saját magától is ki fog rajzolódni.
Aztán ránéztem a ceruzára, mivel kis rajzocskám firkantottam. Elővettem egy filcet és ráírtam: Varázsceruza. Aztán fogtam, betettem a többi írószer közé, mert nekem ugye van, láthatatlan. Csak a tetteim által válik láthatóvá az, amit lerajzoltam magamban.
Aztán elmosolyodtam és felkeltem, mentem rajzolni...