Patvarok pere
Perpatvar, vagy patvarper? Kismillió dolog mellett egy kapcsolat talán lefőbb ismérve, hogy a problémákat hogyan oldják meg. Lehet pénz, paripa, és fegyver, lehet bármily csodás ház, jó munka, könnyű élet, de fittyfenét sem ér, ha bármi dolgon fennakadva veszekedésbe torkollik egy párbeszéd.
Ó, persze nincs tányér zördülés nélkül, hisz két önállóan gondolkozó ember éli együtt életét, a nézeteltérés pedig velejárója minden társas együttélésnek. A legnagyobb kérdés a hogyan? Hogy oldjuk meg, hogy jussunk közös nevezőre abban, amiben saját nézetünk szerint igazunk van?
Vannak, akik viccesen azt mondják, a nők a Vénuszról, a férfiak pedig a Marsról jöttek, szerintem meg otthonról. A családi otthon, és az ott látottak és tapasztaltak azok, amikre elsősorban támaszkodunk egy konfliktus megoldása esetében. Van egy mondás, miszerint ki otthon sok veszekedést élt meg gyermekkorában, az saját kapcsolatában még jobban figyelni fog a megoldásra való törekvésben. Mert látta a rossz példát.
Aztán az is eszembe jutott, hogy hogyan ne. Értelmes ember kezét csak simogatásra emeli nemtől függetlenül, és a párbeszédre bízza, hogy közös nevezőre kerüljön párjával. Nincs értelme a nagyobb hangerőnek sem, mert beszélni kell, és az ordítás ezt nem fogja megkönnyíteni, sőt.
Aztán az sem megoldás, hogy vesszük kabátunk és a másikat nemes egyszerűséggel otthagyjuk főlni. Görcsösen ragaszkodni egy vélt igazsághoz, vagy épp meg sem hallgatni a másikat szintúgy nem a kompromisszum útja.
Talán úgy kéne, hogy valóban tízig számolunk, és valóban meghallgatjuk a másikat is. Egy beszélgetéshez, pláne egy probléma megbeszéléséhez párbeszédre van szükség, nem pedig monológra. Ha párunk gondolatait meghallgatva elmondjuk saját verziónk, akkor már valami fel fog csillanni. A remény a megoldásra is, mert ha ismerjük magát a gondot, mi két ember kapcsolatában született, és a toleranciát vesszük elő a makacsság helyett, akkor mindkettőnket a megoldás fog érdekelni. No persze vannak, akiket a vita heve éltet, és csak szítanani akarják, a másik meghallgatása nélkül. Lehet, nekik szükség van kiadni mérgük, tegyék, de tegyék úgy, hogy közben nem mérgezik meg saját életüket.
Talán úgy kéne, hogy valóban tízig számolunk, és valóban meghallgatjuk a másikat is.
A szó, a kiejtett szó hatalma sokkal nagyobb, mert minden veszekedés, miben vagdalkozni kezdenek, egy pici tüskévé alakul, és a bocsánat keze ugyan kihúzza, de a pici seb fájó marad, és maradhat örökre. A ma rohanó és rohanásra bíztató világának ebben semmiképp nem adhatunk teret. Túl sok olyan dolog van és szinte szalagon gyártódik, hogy alapot szolgáltasson egy kiadós veszekedésre.
Egy kapcsolatnak bizalmon kell nyugodnia, és mikor megszületik egy ok, minél előbb megbeszélni kell, és nem a szőnyeg alatti kupacot gyarapítva a következő napon orraesni benne. Ez a furcsa gyűjtögetés, és az utána való kitálalás az oka sok-sok veszekedésnek, mert nyakonöntve a másikat hónapok sérelmeivel nem valami korrekt dolog. Hiszen ha fontos neki a másik, akkor lelkiismeretfurdalása lesz. A kérdés pedig azonnal visszajön, hogy miért nem előbb mondtuk el, és igaza is lesz.
Nézeteink és látásmódunk mindig kicsit el fog térni, de ha az elején megbeszéljük, akkor maga a perpatvar meg sem fog születni. Ezek a harcok nem a tévé monitorja mögött, nem másokkal és másoknál, hanem a mi otthonunkban zajlanak. Ami a nyugalmunk várának kéne lennie, és nem háborúnak a falaink között.