Karóval, tollal, makacs tudással, s alázatos nem tudással
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
- írta 1937 októberében József Attila, dacos konklúziója ez egy, a korában nem igazán elismert zseni szenvedéseinek. Azóta sok víz lefolyt azon a bizonyos Dunán, de ha ma élne, sem biztos, hogy másként írna. Miért? Talán mert a költészet nem e világnak való formája az önkifejezésnek, inkább egy kapocs a jelenlét makacs valóságai, tüzelőfa, puha párna és a valóságon túli világ között. Az érzés, amikor összevegyül a novemberi est hidegével, a lassúdan, alig oldódó szomorúság (copy by J. A. - Drága barátaim...).
Tehát igazából a költészet akár marginális, a periférián, vagy - ahogy divatosan nevezik - a szürke zóna szélén egyensúlyozó kuriózum is lehetne (mint ahogyan valójában az is), ám valamiért a való világ valódi hiénái minduntalan kiemelik egy pillanatra, hogy mint medált a mellükre ragasszák, s aztán sarokba dobják, ha éppen nem aktuális viselni.
Remek példa erre egy költészetnapi, Balatonszárszón megtörtént eset, mely meglehetősen vicces és az időben előre, s hátra utazva elszomorítóan mutatja meg a költészet, s a hatalom mindenkori, és sajnos csak jelszavakban változó viszonyát.
Nem húzván az időt, csak a történet lényegét ragadom meg, pedig akár egy hosszabb novellányi muníció is van benne. Egy akkor éppen kormánypárti hölgy is a meghívottak vagy inkább a megjelentek között volt, s kapaszkodót keresett a sok neves ember között. Ott volt abban az évben Fodor András, Csoóri Sándor, Tornai, József, Takáts Gyula, Pomogáts Béla, Simon Ottó, Szirmai Endre és persze jómagam. Nos, ebben az illusztris társaságban engem, a legkevésbé illusztrist vélte felismerni. Meg is szólított, s egy furcsa polemizálás végén, melyben én a hülyét tettetve (vagy tán nem is tettetve) nem értettem a képviselőség, s a miniszterség, s a kormányzás miben létét, s azt kérdeztem tőle:
- Tetszik ismerni Shakespeare-t?
- Igen - válaszolta a hölgy végre szilárd talajt érezve a tűsarkú cipői alatt.
- S azt tudja-e, ki volt akkoriban a lord major?
- Nem - válaszolta a hölgy.
- Na, ezért mindegy, hogy ki kicsoda abban a furcsa házban ott a Duna partján - válaszoltam.
A Béla bácsi csendesen kuncogott magában, s rám kacsintott. Aki túlságosan komolyan veszi magát, azt végül senki nem veszi komolyan. Ez az egyik tanulsága a történetnek, a másik pedig az, hogy a politika papucs orrán pamutbojtként tekint a költészetre.
Szárszóra néha eljönnek, néha csak üzennek, olykor támogatják anyagilag is a rendezvényt, máskor csak elvileg, van, mikor úgy se. Ez kurzustól független. Meglehetősen hézagos és prekoncepciókkal terhelt memóriámmal néha úgy vélem, mintha választási időszakban fontosabb lenne ez az esemény, mint egyéb években, de lehet, csak az előítéleteim játszanak velem.
A lényeg, hogy a költészet minden egyéb látszat ellenére abszolút független maradhat. Most éppen egyik közegét, az irodalmi lapok támogatását kurtítják, de ez nem számít. Mint ahogyan az sem, hogy a pályázatokon nyer-e éppen az adott költő a könyvére vagy sem. Hiszen, ha kiadásra kér pénzt, akkor a versek már megszülettek, a lényeg megtörtént, hogy az olvasóhoz mikor, miként jut el, csupán másodlagos.
Balatonszárszón az idén is megünnepeljük a költészet napját. Két éve fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy legyen a magyar költészet napja nemzeti ünnep. Még nem lett. Bizonyossággal nagyon sokáig nem is lesz. Aki dönthetne az ügyben, a politika, nem tud vele mit kezdeni.
Én nem leszek a szürkék hegedőse
- mondta Ady Endre. Ez a magyarázat arra, miért utópisztikus a javaslatom. A valakivé evickélő szürkécskéknek, mindig hegedűs kell, illetve kellene, de csak walesi bárdokat kaphatnak, akik nem bírják kimondani, mert nincs okuk kimondani...
A föld, mint egy jóságos persely mindannyiunkat befogad, vannak köztünk, kiknél már kész a leltár, mások élete, miként a köd az ágon, eltűnik a vízcsepp-kupolák alatt.
A teremtett lények teremtő képzelete újra s újra sorba rendezi a szavakat, melyek a papír kegyetlen fehér fala mögött rejtegetik a kimondhatatlant, s mindazt, amiért élni érdemes.