Elveszve…
Míg senki nem figyelt rá, valahol eltűnt az idő. Egy pillanatra megállt, és nem tudom, hol maradt. Talán a tarka rét virágai között bújt meg, lelegelte egy éppen arra járó tarka tehén, és még kérődzik rajta? Vagy a pillangókkal szállt a magasba, és tovaröppent egy bárányfelhővel? Esetleg sötét barlangban tévedt el, és denevérekkel barátkozik?
Amikor eltűnt, megfagytak a mozdulatok, abbamaradtak a mondatok. Csak a fagyos csend, és a pillanat maradt. Állandó lett a pillanat. Azóta keresem az időt. Meg kell találnom, hogy folytatódjon az élet…
Míg nem figyeltem oda, elveszett a fény. Most keresem, valahol biztosan meglesz. És igen. Látom, ott bujkál a lombok között, a templomtorony tetején, élesre rajzolja a látóhatár szélét, a dombok peremét. Néha csak pislákol. De én tudom, hogy ott van, és tudom, hogy csak szét kell néznem, akkor meg is találom, és majd ismét beragyog mindent. A tavaszi tájat, az erdőt, falut és várost…
Valahol elvesztem én is. Két keresés közt a térben, az időben és a tájban. Csak bolyongok és keresem magam. Nézek jobbra, nézek balra, és már látom…
Az vagyok, aki hasalva figyeli a hajnali napsugarat a kertben, egy kisvirág szirmai mögül.
Az vagyok, aki órákig pillangót lesve lapít egy édes illatú virágos bokor mellett.
Az vagyok, aki megcsodálja az erdő mélyén mászó fényespáncélú bogarat.
Az vagyok, aki egy vízcseppen keresztül is látja az egész világot.
Az vagyok, aki észreveszi a borospince pókhálóján megcsillanó fényeket.
Az vagyok, aki néha díszdobozba rakja a sütőtököket.
Az vagyok, aki mielőtt elkészíti a paradicsomsalátát, meglátja benne a képet.
Az vagyok, akit boldoggá tesz egy habos felhő látványa a hold előtt… legyen akár éjszaka, vagy nappal.
Az vagyok, aki csodálattal vizsgálja a csillagok útját az égen.
Az vagyok, aki szeretettel fordul az emberek felé.
És az is én vagyok, aki mindezt leírja…
Lehet, hogy megvagyok. Lehet, hogy nem is voltam elveszve. Mindvégig itt lapultam, csak szét kellett néznem, hogy észrevegyem magam.
