Egy sorstragédia és másfélszáz halál
Amikor az Alpokban az Airbus 320 jelű gép lezuhant, először műszaki hibára gondoltak, s a terrorizmust hamar kizárták. Aztán az egyik feketedoboz által rögzített hanganyag megdöbbentette az egész világot. Egyértelműen bizonyította, hogy a másodpilóta tudatosan vezette sziklának a gépet. Ma már meglehetősen pontosan tudjuk az utolsó percek történéseit.
Többször is látható volt magyar televízióban az a képsorozat, melyet egy magyar repülőgép szimulátor szakértő mutatott be, a képernyőre varázsolva a baleset történéseit és konkrét helyszínét is. Az események forgatókönyvét és tragédiába vezetett repülés végső történetét tehát sikerült rekonstruálni.
Én most kísérletet teszek arra, hogy feltárjam a másodpilóta egyéni életútjának belső forgatókönyvét, mely végkifejletében 150 ember sorstragédiáját eredményezte.
Természetesen minden ember egy külön világ, mely kívülről csak részlegesen olvasható, sőt a belső mechanizmusok többsége még az illető saját maga számára is tudattalan. Lehet-e hát esélye, hogy valamit is megismerjünk abból, ami ennek a 150 embernek halálához vezetett? Részben igen. Azt hiszem, összeállítható a vázlata annak az egyéni forgatókönyvnek, mely e tragédiát okozta.
Vannak információk, melyeknek részleteit soha sem fogjuk megismerni a pilóta belső világából, és olyanok is, amelyek soha nem fognak eljutni hozzánk. Nyilvánvalóan Andreas Lubitz hivatásos pilótává válása során számos orvosi és pszichológiai vizsgálaton esett át. Teszt eredményeket azonban még ez esetben is tilos nyilvánosságra hozni. (Összehasonlításként annyit, hogy Magyarországon a hivatásos gépkocsivezetők is részt vesznek alkalmasság vizsgálaton, mégpedig úgy, hogy súlyosabb balesetek után visszarendelik őket mélyebb vizsgálatokra. Perczel Tamás pszichológus és csapata még a 70-es 80-as években nemzetközi színvonalú rendszert épített ki.)
A német szakemberek nyilatkozata szerint szűrőrendszerük igen jó és erős. Lehet. A vizsgálatoknak és tesztelésnek is van azonban határa. Nem lehet minden szakmában minden emberrel a legmélyebb teszteket elvégezni. Ezt jól tudom, hiszen magam is felépítettem egy Alkalmazott Pszichológia Laboratórium alkalmasság-vizsgálati rendszerét. Ott sokkal kevesebb feltételnek kellett megfelelni, mint egy pilótának. Azt gondolom, hogy a klinikumban alkalmazott Szondi, Rorschach teszt esetleg megmutathatott volna, vagy legalább jelezhetett volna valamit előre.
Lehet-e esélye, hogy valamit is megismerjünk abból, ami ennek a 150 embernek halálához vezetett? Részben igen.
Számomra úgy tűnik, az Alpokban okozott katasztrófa nem egy egyszeri „bekattanás” eredménye, hanem valójában Andreas Lubitz életén áthúzódó problémahalmaz sajátos megoldása.
Ma már tudjuk, hogy időnként depressziós volt, s emiatt egyszer meg is szakította a pilótaképzést. Többször vizsgálták orvosok, és járt pszichiátriai kezelésre is. De ez még keveset mond el. A depressziónak is több fajtája van és minden eset egyedi.
Endogén depressziónak nevezik a befelé fordultsággal, gyakran zárkózottsággal és tartós rossz közérzettel járó, sokszor igen súlyos betegség azon formáját, mely feltételezhetően biológiai okokra vezethető vissza. Van, aki csak az év egyes szakaszaiban működik így, mikor teljes passzivitásba süllyed, más szakaszokban pedig éppen az ellenkezője, fékezhetetlen aktivitás jellemzi, gyakran örömmel párosulva. Ezeknek az egymást váltó periódusoknak cirkularitásnak aligha megkérdőjelezhető a biológiai háttere, s általában a gyógyszeres kezelésnek szükségessége.
Az életminőségre - ma már tudjuk - mély kihatása, meghatározó szerepe van a személyiségfejlődésnek és legtöbbször a korai gyermekkornak. „Sorsunk bizony meg van írva” - legalábbis jelentős mértékben. A pszichológia egyik ága ezt „script”-nek nevezi, melyet mondjuk „bennünk lévő sorskönyv”-nek neveznék.
Ez a belső program, inkább programtöredékek vezethetnek jó vagy rossz sorunkhoz. Országútjaink mellett álló fejfák, széttört házasságok tömegei jelzik egy-egy rossz, élettörténetből adódó belső programozás végzetes eredményét.
Ezek az élettörténeti belső terhek és lehetőségek megfejthetőek és korrigálhatóak, egy-egy lényeges elemük rövidebb, nagyobb összefüggéseik pedig hosszabb terápiás vagy önismereti folyamatban. Természetesen életünk nemcsak a biológia és a személyes belső örökség meghatározottja, hanem a környezeté is. A belső folyamatok mellett reagálunk a külső környezetre is. Ezek az exogén hatásokra adott reakciók lehetnek kedvezőek, serkentőek, de kiválthatnak „reaktív depressziót is”.
Ez utóbbi sokszor a jövőkép megrendülésére adott válasz. A Quaestor-ügyben állítólag már két öngyilkosság is történt, és a Hajdú-Bét-ügyben károsult libatenyésztők közül hírek szerint 10-en követtek el öngyilkosságot. Nem kétséges a külső hatás, üdvözlöm a libás Bajnait!
Az Alpokban történt balesetben aligha kétséges az, hogy a másodpilóta öngyilkosságot követett el. A feketedoboz hanganyaga leírja az ennek megvalósulása előtti tudatállapot-változást is. Hírek szerint „a felszállás után fokozatosan egyre kevesebbet beszélt, egyre rövidebben, egyre lakonikusabban”, s mint kiderült válaszai kétértelműek voltak a repüléssel és leszállással kapcsolatban: „reméljük” „talán”. Miután az elsőpilóta kiment – akit ő bátorított -, a düsseldorfi leszálláshoz értelmetlenül korán süllyedésre állította a gépet, s onnantól sem a repülésirányítóknak, sem a kintről kopogó, majd dörömbölő főpilótának sem válaszolt.
A személyiségében sérült, figyelemhiányban szenvedő egykori gyermek nagy álma halála után és halála árán beteljesült.
Andreas Lubitz - úgy tűnik - ekkor személyében bezárult, de cselekvésképes volt. Hogy ezt a beszűkült állapotot mennyire nevezhetjük tudatosságnak, vagy belső program automatikus végrehajtásának, az a végeredmény szempontjából mindegy. Ez jól kitervelt öngyilkosság, bár nem kizárt, hogy gépre szálláskor még nem volt benne pontosan megfogalmazott.
De hát miért tette, magával rántva mintegy 150 embert? - vetődhet fel a kérdés. Többször repült át vitorlázórepülővel ugyanazon térség és hegy felett, mintegy előre megtekintve, tudattalanul talán kiválasztva későbbi halála helyét. Csak egy mozdulatába került volna akkor, hogy egyedül lezuhanjon.
Lubitz tőle nemrég elköltözött barátnője erre ad egy meggyőző választ: „Többször azt mondta, hogy egyszer olyat tesz, hogy az egész világ odafigyel rá”. És tett! Igaz, nem érhette meg, de sok száz millióan róla beszélnek. És itt már tettének egy kóroka: a személyiségében sérült, figyelemhiányban szenvedő egykori gyermek nagy álma halála után és halála árán beteljesült. És ehhez kellett egy repülőgép és 150 statiszta.
Lubitzban feltehetően benne volt saját betegsége ellensúlyozása, kompenzációja is. Sikeres vitorlázórepülő és sikeres repülő is. Ez nem nyomja el azonban gyötrődéseit. Éjjel gyakran arra ébredt felkiáltva, hogy „zuhanunk” - mondta volt barátnője. Egy-egy ilyen felriadást sokan már személyesen is megéltünk. Ez nem kóros, de jelzi a feszültségek felhalmozódását, ismétlődően bizony már súlyos figyelmeztetés.
Itt egyértelműen jelzi, hogy a pilóta belső programjában félelemként, esetleg szándéktöredékként benne volt a zuhanás képe. Lubitz ezzel a tettével megvalósította belső félelmeit, de vágyát is, hogy ismerje a világ. Sikerült! 150 statiszta halálával, gyászoló családokkal és a világ repülésügye egészének megfenyegetésével.
Az szinte misztikussá teszi a történéseket, hogy többször elrepült korábban a tragédia helyszíne felett, véghetetlenül vonzódott az Alpokhoz. És halálosan. Történt aztán a tragédia akkor, mikor kiderült, szembetegsége és depressziója miatt nem folytathatja élete vágyát, a repülést. Karrierje számára sikeresen bevégeztetett - 150 ember halála árán.