Személy, tárgy, fogalom
Mintha megváltoztattuk volna a játékainkat, furcsa barkóbát játszunk az életünkkel. Mondhatnám azt is, hogy személytelenül tárgyaljuk fogalomzavarainkat. Megszerettük azt, ami bonyult, de mikor épp meg nem értjük, akkor hisztizni kezdünk. Mint valami elkényeztetett gyerek, kinek mindig megengedték, hogy nyerjen, kinek mindig megcsinálták azt, ami nem ment.
"Ha kedd, ha szerda, zsákbamacska!" Ehelyett már minden napunk zsákbamacskává vált, és szinte saját magunk kényszerítjük olyam amőbajátékra, hol a szabályokat sem értjük. Amolyan levehető ajtós turmixgépbe van beleszórva sokak élete, aztán lesünk, hogy "mit dob a gép".
Pedig bármennyire is próbáljuk bonyolultan játszani az életünk, az attól még roppant egyszerű dolgokon alapszik. Persze lehet új takarókkal takarózni, hogy régen nem így volt, most meg emígy van, holnap meg majd amúgy lesz, de maga az alapjáték nem változik. Nem változott, és nem is fog. Régen mi társasjátékoztunk, és nemcsak az asztalnál, hanem kint, jó levegőn és lélekszakadva kergetőztünk, míg a mostani gyerekek bent kuporognak a gép előtt. Tisztelet azon szülőknek, kik kiebrudalják csemetéjük onnan és egy labdát nyomnak a kezébe. Amin nincs gomb, amivel saját maguk kell megtalálnuk a saját bekapcsológombjuk.
Mindig megvan felelősség az idősebb korosztály vállán, hogy mi az, amit megmutat, és mi az, amit enged az ifjabbaknak. A tudást, és magát a játékot is nekünk kell átadni nekik, de nem úgy, hogy burokban tartjuk őket. Erre kiválóak a játékok, de engedni nyerni, vagy megtanítani veszíteni két különböző dolog. A ma gyerekei csak nyerni akarnak, de nem tudnak.
Egy nap a ma csemetéi kezébe helyezzük világunk, és bármennyire hihetetlen, a ma játszott játékok befolyása sokkal nagyobb, mint sok felnőtt ma gondolná.
Nyerni csak azok tudnak igazán, akik már vesztettek is. Minket megtanítottak erre, a dédik és szüleink. Mi miért nem adjuk ezt át? Nincs rá időnk, mert olyan kemény a világ? Dehogy, azért, mert macerás és egyszerűbb hagyni a csemetét ott dekkolni a gép előtt. Minket mire is tanítottak meg? Arra, hogy életünket személyként éljük meg, tárgyaink nem jelentik az életet, csak eszközök arra, hogy a személyek élete könnyebb legyen, mindezt pedig olyan fogalmak közé ágyazták nekünk, amiknek valóban értelme van. Meg kéne nézni, hogy a ma gyerkőcei hogyan játszanak, csapatjáték szinte csak a sportot űzők között lelhető fel. Agresszívak, és diadalittasak, ha ők kerülnek ki győztesen. Ha pedig veszítenek hiszti hiszti hátán.
Szóval kéne kicsit barkóbázni velük. Mert a személy csak egyetlen ragozási formát jelent nekik, az "Ént". Fontosabb nekik egy telefon, vagy a számítógép, mint családjuk szeretete, vagy épp egy focizás a papával. A fogalmak terén is zavar van, mert fogalmuk sincs miről kéne fogalmuknak lenni. Hozzáteszem, ujjal mutogatni felnőttkorban sem ér, és mindenki a szűkebb könyezetéért felelős elsősorban.
Talán nem elhanyagolható tény, hogy egy nap a ma csemetéi kezébe helyezzük világunk, és bármennyire hihetetlen, a ma játszott játékok befolyása sokkal nagyobb, mint sok felnőtt ma gondolná. Észbe kéne kapni, mert minden burok, mit gyermekünk köré építünk, egy nap ki fog pukkadni, és akkor az igazi játékpaletta nem fog kíméletesebben bánni velük sem.
Az élet nem videójáték, nincs könnyű fokozat, nincs újra opció, csak a végén íródik ki, hogy játék vége. A jövőnk, a közös jövőnk felelőssége jelen pillanatban a mi vállunkon nyugszik, és nekünk a homlokunkhoz kéne csapni. Majd egy régi játékot idézve a következőt mondani: "Kapcsoltam."