Szögön lógva
Az ember néha akkor jön rá valami igazra, ha nem is gondolkodik rajta, valahogy beugrik és jön. Olyan, mintha ezek a gondolatok szögön lógnának, készen arra, hogy eszünkbe jussanak. Ahogy átfut rajtunk, érezzük, hogy helyes és helyénvaló, amit gondoltunk. Kicsit azt is, hogy a miénk, egy kicsit azt is, hogy amolyan közös gondolat. No, valami ilyen szögön lógó gondolat vert buksim egy zugában ma tanyát. Tetszik, és mivel közösnek is érzem, így meg is osztom.
Rohan az egész világ, pedig - ugye - lába sincs. Hajszolunk és kergetünk megannyi dolgot, aztán, mint aki sokat markol, keveset fog alapon nyekergünk az után, ami igazából a miénk lehetne. Millió üzenet szól az érzésekről, mégis elsikkad valahogy az egész. Írások, könyvek és versek szólnak szeretetről, megértésről és arról, hogy ne szégyeljük kimutatni azt, amit érzünk. Aztán kontrázik a kontraszt, mert - ugye - aki megmutatja, mit gondol és érez, sebezhetővé válik, és ki sebezhető, az pedig sebeket is fog gyűjteni.
Az a gondolatom támadt, hogy valahogy az emberek nem szeretik, ha szeretik őket. Teljesen. Sok nekik. Vagy gyengeségnek vélik, vagy hátsó szándékot sejtenek, de valahogy sosem annak látják, "ami". Egy rövidke kérdés: Miért?
Igazából magunknak teremtettük meg az a világot és környezetet, mi azt sugallja, hogy ne hidd el, nem is igaz, mert minden trükk. Pedig maga a teremtett világ a trükk és nem az igazi érzések, gondolatok. Szóval mindenki sok szöget ver a falába és azokat a gondolatokat és érzéseket akasztja rá, miket valóban szeretne érezni, gondolni. Aztán minden nap elmegy mellettük és hagyja magát feldarálni a trükkben gazdag világ által.
Kéne szeretni azt, hogy szeretnek minket, úgy, teljesen és viszonozni, és nem a hiteltelenségben hinni.
Gyengeség lenne kimutatni? Azt mondják egy erős férfi nem sírhat... Szerintem meg igen, hogy tudna erős lenni, ha nem tudja, milyen gyengének lenni? Elpakolja magában, elrejti azt, ami valójában bántja, vagy amire igazából vágyna. Divatból, szokásból? Jajj, mit fognak mondani mások? A "mások" is emberek, akik ugyanezt kérdezik maguktól, lehet, pont most, pont ebben a pillanatban.
Hátsó szándék lenne? Annak a kéznek a fogása, ki akkor van mellettünk, mikor más ránk sem néz? Akkor nyújt kezet és ad biztatást, mikor igazán szükség van rá, barát és társ egyszemélyben? Tudom, hogy annyi csalódás, a "félsz" ver az emberben tanyát, és minden jót is már furcsállva és indokokat keresve vizsgál. Nekiáll ellenőrizni és tesztelni helytelenül, azután olvas csodaújság-cikkeket, könyveket. Abban bízva, hogy bennük lel válaszra, pedig azokba az irány van csak meg, sosem maga az út.
Azok mellett a bevert szögek mellett meg kéne állni, megállni és leakasztani gondolataink és érzéseink. Gondolni és érezni őket, mert igazából nélkülük csak bábok vagyunk a saját életünkben. Ezek nélkül üres a jövő és hiába szeretnénk valamit, ha mi magunk nem vagyunk alkalmasak arra, hogy értékeljük. Ritka vendég lesz életünkben Ő, kiben megtalálhatjuk, mit szeretnénk elhinni, ha pedig csak kétkedünk és félünk attól, pont mire vágyunk, a pillanat, a gondolat és az érzés visszakerül arra a szögre. Aztán többet lehet le sem tudjuk venni. Tátongjon üresen a szögek sokasága, rozsdásodjanak gondolataink és érzéseink nélkül.
Kéne szeretni azt, hogy szeretnek minket, úgy, teljesen és viszonozni, és nem a hiteltelenségben hinni. Legyen sok végre a kevés, és legyen elég a teljes, mert így a jó.