Néha állj meg az úton, és nézz szét!
Szinte száguldok az úton előre, főútba torkollik, azon repülök tovább, amikor eszembe jutnak valaki intő szavai: néha állj meg az úton, és nézz szét…
Tehát megállok. Egy hegytetőn találom magam, az alacsonyabb felhők súrolják fejem. A felhők között kora tavaszi szellő lengedez. A fűszálak téli álmukból ébredeznek, megrázzák magukat, és felfelé nyújtóznak, minél előbb szeretnék élvezni a napfény melegét.
Amit látok, az maga a varázslat és a csoda. Csupa szépség, napsütés, friss levegő, szárnyaló madarak.
Én is nyújtózom egyet, és arcom a fényben fürdetem. Jólesik. Most veszem észre, hogy a rohanásban elfelejtettem, hogy néha lazítani is kell. Hallom a tavasz zenéjét, és kedvem lenne táncra perdülni nekem is… lassan körbefordulok. Közben vigyázok a lábam körül ébredező hóvirágok gyenge fejecskéire, megcsodálom a krókuszokat felfedező méhecskét.
Látom magam körül az embereket. Látok csodálkozó, régi ismerősöket, látok új arcokat is. Nézem az érzéseiket, van, aki gondterhelt, van, aki vidám, és van, aki boldog. Az utóbbiak szinte világítanak. Van, aki kedvesen integet felém, van, aki elfordul, mintha nem venne észre.
Előttem magányos pad. Mintha azt kérné, üljek le egy pillanatra. Leülök, és elnézek a távolba. Amit látok, az maga a varázslat és a csoda. Csupa szépség, napsütés, friss levegő, szárnyaló madarak. Szinte érzem, ahogy a lelkem együtt szárnyal velük. Fel a felhők fölé, ahol mindig süt a nap.
Aztán hátrafordulok. Sűrű erdőséget látok, belőle kanyargó ösvényt, melyen érkeztem. A fák alatt pihen a hátizsákom, melyben a terheket cipeltem. Jó egy kicsit letenni, megpihenni. Látni, ami itt és most történik, nem rohanni sehová, csak elidőzni, és szétnézni kicsit ebben a MOSTban. Kell néha…
Néha meg kell látni a jóban a rosszat, a rosszban a jót. Ki kell válogatni, mit cipeljünk tovább, és mi az, amire már nem lesz szükségünk, mi a felesleg súly, amit letehetünk. Néha meg kell látni, hogy nincs tető a fejünk felett, és védtelenek vagyunk az eső ellen. Néha meg kell látni a kezet, aki az esernyőt nyújtja. Néha meg kell tanulni elfogadni, és megköszönni. Mondjuk, legyen ez most.
Közben, ahogy nézelődtem, nyugovóra tért a nap. Az ég sötétjére kiültek a csillagok, az összes üzenetükkel együtt. Magasra emelem a fejem, megcsodálom a teliholdat, majd megkísérlem azonosítani a képet, ami kirajzolódik előttem az égen. Próbálom elolvasni, mit üzen (egyre jobban megy már), és visszamosolygok a Jupiterre…