Az öreg postás
A napokban találkoztam öreg postásunkkal, ki gyerekkorom "Kockásait", Hahotáit és Ludas Matyijait hozta. Közel jár a nyolcvanhoz, vagy talán túl is van rajta, mégis komótos biciklizéssel jár és kel, és mikor felnőtt kis kuncsaftjai rávigyorognak (ahogy én is) nyájas, és semmi másra nem emlékeztetően elegyedik beszédbe velük. Persze hogyléte felől érdeklődöm, de jókívánsággal válaszol. Tudja, tudja, hogy most lesz a születésnapom! Ledöbbenek és kérdem, honnan emlékszik rá? Válaszul először elmosolyog, majd elmeséli, hogy majd 40 év postabiciklin eltöltött év alatt megannyi hozzám hasonló kissrác nőtt fel az orra előtt. Kikről mindent tudott, igazi POSTÁS volt, tényleg nagybetűvel.
Bevillant a Jövő hírnöke című film Kevin Costnerrel, és azonnal párhuzamot vontam az "én" postásommal. Meglepődve tapasztaltam megannyi hasonlóságot. Eszembe jutott, hogy mindennap ugyanakkor csengetett felismerhetetlenül és nem kétszer. Türelmesen kivárta, míg valaki kiért hozzá, hírből sem ismerte az értesítőcetlit, ha nem jöttek ki, kicsit később újra eljött. Tényleg jött mindig, ha szakadt az eső, ha tűzött a Nap, ha havat hordott a szél.
Visszagondolva, utólag lep meg, hogy mindig ugyanolyan jókedvvel szólt, mindig volt pár perce. Nem sietve ért mindenhova időben. Hogy hogyan csinálta? Szívvel és lélekkel, mert másképp nem lehet, szinte sosem volt beteg, ez volt a hivatása és az élete. Felnőttként mindig másképp tekintünk vissza gyermekkorunk fontos szereplőire, így én is őrá. Mert mi akkor természtes és elfogadott volt, mára rég eltűnt. Már talán nincsenek is ilyen postások, kár... Tudom abban az időben nem volt ennyi számlalevél.
A mostani postásommal próbálkozok beszélni is, de nem ér rá, siet...
Telefon, internet, tévé, biztosítás, rezsi, viszont jöttek és mentek levelek, igazi levelek, képeslapok. Mindig volt valami érdekes a nagy oldaltáskában. Kedves mosollyal kotorászott benne, fél szemével pedig engem lesett, élvezte a visszafogott lélegzetet, a feszült figyelmet, no és persze az örömet, mikor valami számomra érdekes került a kezébe. Onnan persze az én kezembe...
Most mindenki fut, mindeni valahová siet és mindenki kapkod, a postások is, már nincs idő pár emberi szóra. Nincs idejük egymásra az embereknek. Régen egy postás nemcsak "hírhozó" volt, hanem "hírvivő" is. Ki keresett valakit, a postást kérdezte, ki valaki venni akart valamit, vagy épp eladni, neki szólt. A közösség zöldruhás kisdobosai voltak, kik közhírré tették a közösség híreit.
Hiányzik, tényleg hiányzik, a mostani postásommal próbálkozok beszélni is, de nem ér rá, siet... A végén annyira sietünk, hogy nem érünk el majd sehova sem. Jobb lesz? Búgócsigán ülve, fepörögve sokat láthatunk, de vajon nem fogunk beleszédülni, vagy épp leszédülni? Tudom, az ember a régi dolgokból csak a jóra emlékszik, és ahogy a kora halad előre, egyre több ilyen merül fel benne, így bennem is.
Öregszem, biztos én is szentimentális öreg bolond leszek, de nem bánom. Ha majd eszembe jut, leírom, hogy épp most lettem bolond, vagy nem. Egy híján kétszer húsz lettem ma. Ma pont egy éve kezdtem el blogot írni a Blogspoton, hobbiból. Aztán ezen hobbi átalakult, nőtt és kiteljesedett, s ma már szenvedély, és lehet, egy napon hivatássá nő. Furcsa, sosem gondoltam volna, hogy ma, itt, és most ezt fogom csinálni, de valaki, valamikor igazat mondott... A sors útjai kifürkészhetetlenek... én pedig úton vagyok. Tudom.
