Létezik-e Somogyország? Létezik-e Palócország?
Kaptam egy sms-t Salgótarjánból. Szó szerint idézem:
Öregasszonyként jól tudom-é, hogy Somogy- és Palócország élő fogalmak?
Vali
No, ez elgondolkodtatott. Valit talán 20 éve láttam, 50 körül lehet, szellemileg aligha öregasszony. Férje üvegiparban jártas gépészmérnök, okos és fanyar stílusát igen kedvelem. Én régi somogyi családból származom, gyermekkoromban egy keveset, de az utóbbi majd 10 évben itt élek. Látom csillogó értékeit és nyomorát, éppúgy Nógrád megyéét, melyben 12 évig voltam talán nem is kevés hatással a posvány felkavarója, s úgy tűnik, kicsit a jövő teremtője is.
1989-ben még „Pléh öcsi” volt Salgótarján meghatározója. A több méteres rozsdamentes munkásőrszobor kézben tartott géppisztolya a városra irányult. Emlékeztetve arra, hogy 1956-ban itt volt a legvéresebb sortűz. (Ilyeneket ma a Boko Haram és az Iszlám Állam szokott produkálni, s Biszku Béla főkoordinátort most idézik a bíróság elé, amikor a szerencsétlen már inkább a fülhallgató súlyától szenved, de nem a bírói szavaktól).
Kissé átfogalmazva Vali szavait: létezhet-e még Somogy- és Palócország azután, hogy két diktatúra súlyos bakancsokkal átgyalogolt rajta? Egyik azzal a céllal, hogy ez az ország is német gyarmattá váljon, másik azzal, hogy a szovjet himnusz szerint „a múltat végképp eltörölni” rabszolgahad indulj velünk. Persze, ha nincs múlt, nincs Somogy- és Palócország sem.
Palócországot kettéfűrészelte Trianon. Aztán átrendezték sokan. Eichmann kezdte. Salgótarján 3000 fős zsidó lakosságából, kik akkor a helyi gazdaság motorjai voltak, maradt a kilencvenes évekre kb. 20 fő. E megyében is zajlott a „nemzetiségi lakosok cseréje”. Szláv családnevű ismerősöm mondta el, hogy ők gyerekkorukban nem tanulhattak tótul. De Bánkon néhány lelkes ember visszaépítette a háromnyelvű sváb-szlovák-magyar települést kultúrájával együtt, s a neves bánki tóval együtt sokszínű, kulturális rendezvényekkel teli üdülőfalu lett. Így is piacosítható a múlt és a szép környezet. Mely errefelé is fellelhető.
Somogy egy kis falujában álltam néhány hete a szokásos vasárnapi mise után a polgármester asszony háza előtt, aki elmondta:
Tudják, apai ágon innen dobták ki sváb őseimet, a szomszéd faluból, ahol Önök laknak, onnan anyai ági sváb rokonaimat kergették el.
Az elkergetett sorsot magam is ismerem. Őseimet koporsóstul dobatta ki a tanácselnök a 60-as évek végén a családi kriptából. Na, most Visegrádon nyugosznak, ha ebben az országban van még jogunk nyugodni (néhány éve javultak az esélyeink). Zákányban meg van egy üres kripta. Gondoltam felújíttatom, halottak nélkül.
És hol vannak a svábok és a vendek? Hol az akkor létező polgárság, svábok, zsidók, polgárosodó parasztság (majd elfelejtettem, a gazdák, egykor kulákok a Hortobágyon csodálhatták a táj szépségeit, kényszermunkásként). És hol a nemesség? És az elkergetett értelmiség és a papok?
A két diktatúra alapvető célja volt megsemmisíteni a nemzet minden szervező/önszervező erejét! Ezek után létezhet-e élő Somogyország és létezhet-e Palócország?
Visszacseng bennem egy angol dal szövege:
A választ, barátom, a szél suttogja, a szél suttogja el.
Bár szerintem a válasz (ősi küldetés szerint) mégiscsak bennünk, itt élőkben van. Kötelezően bennem is. Feladatunk nem kevés és nem könnyű: meg kell találni a múlt arculatát, hagyományait, sajátosságait és értékeit, nemcsak múzeumi darabonként, hanem a múltra visszaépített élő hagyományként. Ugyanakkor pedig a modern technika világát kell felépítenünk, innovatív térséggé kell válni.
A kettő nem összeegyeztethetetlen, de hatalmas szervezőerőt kíván. Somogyország igen sokszínű, de sok helyen megkopott az érték és felújításra szorul, és sok tehetség csiszolatlan gyémánt marad, s nem integrálódik csillogó jövővé.
De Somogy megye arculata most formálódik. S nem mindegy, milyenné!