Akadálypálya
Mindenki ezt az akadályok leküzdését emlegeti fennen, mindenhonnan, és minden csatornán, de valahogy magukról az akadályokról kevesebb szó esik. Arról "edzők" gondoskodnak, hogy légy ilyen, meg olyan, de főleg ne légy emilyen, meg amolyan. No, de ki beszél az akadályokról? Ki és hogyan, no meg főleg miért készít nekünk akadályokat?
Persze lehet azt mondani: ilyen az élet, és maga az élet gördít elénk megoldandót és leküzdendőt. Ez részben igaz is...
Küzdelmes a világrajövetellel kezdve életünk, az első lélegzettől az utolsóig. Felelünk és megfelelünk, néha felemelkedünk, néha kudarcot vallunk, tanulunk iskolában akadályt leküzdeni, tanulunk a szüleinktől, baráttól, de igazán akkor derül ki, hogy mit tudunk, mikor ott áll előttünk. Az akadály.
Komoly kis akadálypálya az egész élet, néhol csúszik, néhol megmásznivaló, néhol áthidalnivaló akad rajta bőven. Mindig eszembe jut ama kezdeményezés, mit kihívás napjának hívnak. Dehogyis egy nap, dehogyis egyetlen megmozdulás, minden napunk kihívás, és akadályok leküzdése.
Amit maga az élet ad ezen egyáltalán nem virtuális pályára, az néha csak van, csak jön, nincs kibúvó és nincs kerülő. Ha leküzdöttük és nagyot sóhajtva visszanézünk rá, valami jó érzés kelt hatalmába minket. Legyőztem. Tényleg jó. Kell is, de vannak és lesznek akadályok, miket nem az élet és nem a mindennapjaink építenek.
Komoly kis akadálypálya az egész élet, néhol csúszik, néhol megmásznivaló, néhol áthidalnivaló akad rajta bőven.
Mi magunk is építünk, hol magunknak, hol épp másnak, hol feladatból, hol gonoszságból, hol jóakaratból. Magunknak épített akadályaink talán a legnehezebbek, mert mi magunk két kezével épültek és ezek pontosan tudják gyengéink. A fájó pontjaink, a félelmünk és kishitűségünk, vagy épp a nagyravágyásunk tervei alapján emelkednek ki elénk, vagy épp áthidalhatlannak tűnő szakadékká válnak.
Nem tudom, hogy miért jó nekünk az élet akadályai mellé sajátokat "gyártani", nem lenne elég épp az, mit minden napunk ad nekünk? Szerintem bőven elég. Persze én magam sem vagyok kivétel, gyártom én is maganak, ha akarom, ha nem. Csak néha gondolom végig, mint most, hogy miért is csináltam, tettem azért, hogy pont magam elé gördítsek leküzdendőt.
Furcsa végigmenni egy élet akadálypályáján. Élni és nőni, tanulni és fejlődni, küzdeni és harcolni. Hidakat építeni mások felé, gátat emelni a minket fenyegető ellen, létrát ácsolni a magasba jutáshoz.
Mindezt miért?
Cél, cél kell ahhoz, hogy ezeken végigkúszva és mászva legyen az egésznek értelme. Kocsi és kacsalábon forgó palota? Ez kevés, család, gyerek, szerelem és az, hogy fontosak vagyunk másoknak, hogy gondolnak ránk.
Aztán az is eszembe jut, hogy a legtöbb ember a saját gyártású akadályaival egyedül nem is tud bírni, kell hozzá egy segítő kéz, mert mi küzdünk vele, de ha van, aki segít átlendülni, az egy különös érzést ad nekünk. Egy közös mosoly derül fel az arcokon, megcsináltuk, szakad ki hangosan, vagy hangtalanul. Ez egy olyan élmény, mi valóban összekovácsol embereket.
Jó segíteni más akadályában, jó, mert következő nap a mi akadályunk tornyosul előttünk, és az igazi kapcsolat ismérve derül ki abban a pillanatban. Hogy mosolyogva, vagy fogcsikorgatva mellénk állnak-e a mi akadályunk leküzdéséért.
Ez is egy olyan akadály, mit le kéne győzni manapság, a rég elfeledett igazságot. Együtt mindig könnyebb... Ugye?