A helyi közösség mint az önmegvalósítás útja
A somogyi Megyehét keretében az előadások tematikus forgatagában nyilvánvalóvá vált, hogy korábban a fenti címen végiggondolt előadásom csak részben illeszkedik a megelőző előadókhoz. Néhány perces hozzászólásommal ezért az előttem beszélőkhöz csatlakoztam, de ígéretem szerint blogomban foglalom össze tervezett előadásom mondanivalóját. Remélem, sikerül ezzel olvasóimat is megszólítani. Íme tehát az előadás blognyi méretben:
Egy ember társadalmi beágyazódása a fogantatás pillanatában kezdődik. E biológiai pillanatban áll össze genetikai állományunk, gyakorlatilag meghatározódik számos biológiai adottságunk, tulajdonságunk, várható alkatunk, testi és részben szellemi képességünk is. Az intelligencia hányadosunk (IQ) várható értéke például a biológiai szülők átlagának, és a népesség átlagának átlaga. (Azaz a szülők IQ- ját összeadva és osztva kettővel, az eredményt összeadva a népesség átlagával és ismét osztva kettővel megkapjuk azt az értéket, mely körül egy matematikai eloszlás szerint várható a születendő gyermek IQ-ja.) Ez gyakorlatilag a világ bármely népére és bármely populációjára így várható.
No, de micsoda különbség, hogy ki hova születik, s hogy bánnak vele! Kínában például ha a magzat leánygyereknek várható, gyakran igyekeznek még születés előtt megszabadulni tőle. S a világ számos részén a leánygyermek előtt igen szűkek a lehetőségek. A világ más részén törvények és intézmények sora igyekszik garantálni az esélyegyenlőséget. De ennek valódi megvalósulásáról az átlagember is tudna sokat mesélni, akár saját falujából.
Pedig egy országnak közvetlen gazdasági érdeke lenne, hogy mindenki a társadalom hasznára, „proszociálisan” élje le életét, saját örömére és hozzájárulva az ország előrelépéséhez. Mennyire valósul ez meg? Ötletelhetünk százalékokat, de tudnunk kell, hogy a valóság száz, de inkább több ezermilliárdos veszteség a gazdaság és a társadalom egészére nézve. A talentumok bizony sokszor nem fordulnak termőre.
A magzat, majd a megszületett gyermek sorsa a fogantatás pillanatától sok tényező által határozódik meg. Várták az új gyermeket? Készültek rá, vagy váratlan, esetleg kínos meglepetés? Kívánatos vagy sem, elfogadott vagy sem? A magzat, majd a gyermek mikrokörnyezete számos üzenetet hordoz az új kis polgár felé. Aki 100%-ban rászorul a környezetére. Kap-e táplálékot eleget, vagy éppen túl sokat, tisztába teszik-e időben, amikor szükséges, gondoskodnak-e stabil hőmérsékletéről?
A gyermeknek először csak hangjelzései vannak, melyre az anyának vagy van füle vagy sem. Várt gyermeknél az anya füle sokkal érzékenyebb és tisztább az üzenetek megértése is. A gyermek 6 hónapig gyakorlatilag szimbiózisban él az anyjával, ők az anyával egy világ. Csak utána jönnek a csecsemőben a megértés apróbb, majd nagyobb szikrái, hogy ő és az anya valami különálló. Ennek a szakadózó világképnek (pontosabban érzetnek) idején igen fontos a kisgyermekre vetődő figyelem. Ez neki a bizonytalanságérzet kora, mikor nekünk biztonságot kell számára közvetítenünk.
Míg évszázadok alatt a helyi közösségek, helyi társadalmak szokásrendszere apránként rétegződött egymásra, addig a két világháború majd az 1944. március 19-e után beköszöntő és majd öt évtizedig tartó diktatúrák mindent igyekeztek kiirtani, ami a társadalom makro- és mikrostruktúráját jelentette.
Egyéves kora körül szinte minden gyermek ráébred saját egyediségére, tudja az „én-nem én” határokat és felismeri magát a tükörben. A bújócska játék, vagy a villanykapcsolgatás ilyenkor arról szól, hogy a gyermek bármikor újra tudja teremteni a világot. Tehát a világ van és állandó.
Aztán a 2. év betelte körül megjelenik a dackorszak. Ez nem valami gyermeki gyarlóság. Sőt! Itt próbálja ki a gyermek a korlátokat, kezd egyénisége fejlődni, az önálló akarat, sőt későbbi elszántság megteremtődni. Itt a szülő érzékenysége az önállóság segítésében, de egyben korlátok szabásában is megnyilvánul. Ez az időszak meghatározója annak, mennyire lesz a gyermekből majdan teljesítőképes felnőtt.
Nem feladatom itt a fejlődéslélektan lépcsőit bemutatni, csupán utalni arra, hogyan válik a gyermek a helyi, majd később a bővebb társadalom sikeres vagy képességeit nem kifutó tagjává.
A gyermek 3 éves kora körül kezd társasági lénnyé lenni, mozogni tudni szűkebb családi körén túl.
A bölcsődében előfordulnak gyermekek közti kölcsönhatások, de „a korosztályos társadalom” az óvodában kezd kialakulni, és sokszor a felnőtt kor működésének alapjává lenni.
Az általános iskolai alsó tagozat – elfogadó, okosan szocializáló, korlátozó értékközvetítéssel – jól előkészíti a tanulókat a felső tagozat növekvő rendjére és elvárásaira. Később jön a bandázás, a fiú- és leánycsoportok kialakulása, belső érték közvetítése, majd lassan megjelennek a párkapcsolatok.
Mindez a helyi közösség dinamikája értékekkel és devianciákkal, melyben egyszerre képeződik le a szülők elvárásrendje és a szülők elvárásrendjének ellentmondó ifjúi magatartás.
Hadd ne részletezzem, mennyire hiányoznak ma a közösségképző erők, általánosan a vallási közösségek, az ifjúsági legény- vagy leányegyletek, az olvasó- és színjátszókörök. Néha döbbenten olvasom, mennyi volt belőlük a két diktatúra előtt, mondjuk 1940-ig apró falvakban is.
De míg évszázadok alatt a helyi közösségek, helyi társadalmak szokásrendszere apránként rétegződött egymásra, addig a két világháború majd az 1944. március 19-e után beköszöntő és majd öt évtizedig tartó diktatúrák mindent igyekeztek kiirtani, ami a társadalom makro- és mikrostruktúráját jelentette.
Kétszer hurcolták el, gyilkoltatták le a frontokon az életerős férfiakat, Hitler a zsidók, Sztálin a németek és persze magyarok százezreit hurcoltatta el. A rabszolgahadakat százezrivel marhavagonokba gyűjtötték, hol 1944-ben észak felé, hol 1945-ben kelet felé, hol éppen saját hazájában leigázva.
Aztán elkergették a kulákokat, kis-, közép- és főnemeseket, papokat, a véleményt alkotó személyeket. Évtizedeken át gyökeresen hamisították a történelmet.
Ma a magyar civil társadalom útkeresése egyben a nemzet útkeresése, és a nemzetet újjáalakító mozgalmak cselekvési tere. Én ehhez egyet szeretnék hozzátenni, ki tudja már, hol olvasott megfogalmazásban, lazán idézve: a „magyar” gyűjtőnév: azon emberek és népcsoportok tulajdona, akik e nemzethez valónak gondolják magukat. A civil szervezetek a hagyományőrzés, az értékápolás és -teremtés, a kultúraközvetítés az emberi kapcsolatrendszerek és szolidaritás közvetítői.