Köd előttem, köd utánam
Ilyenkor novemberben többször előfordul, hogy ködös reggelre ébredünk. Ha ilyenkor kinézek az ablakon, akkor megállapítom, hogy bizony nem látok az orromnál tovább.
A ködből előbukkan néhány ember, mikor közelebb érnek, akkor már felismerhetőek.
Az ajtón kilépve azt tapasztalom, hogy bár megvirradt, de mégsem látok semmit, mert a tájat tejfehér lepel takarja. Elindulok az utcán. Ahogy haladok, lassan kirajzolódnak a közelebbi fák, házak körvonalai. A ködből előbukkan néhány ember, mikor közelebb érnek, akkor már felismerhetőek. A növények levelein kirajzolódnak a pókhálók. A rajtuk lecsapódott vízcseppekkel ünnepi gyöngysort formáznak. Talán már a karácsonyra készülnek.
Dideregve lépkedek a nedves úton, és összehúzom magamon a kabátot. A köd hömpölyög a levegőben, bebújik a kabát alá is, ha az ember nem elég óvatos. Csak megyek, és alig látok valamit. Már azt sem tudom, merre járok, csak bolyongok a nagy fehérségben. Szinte már a saját gondolataimat sem látom a fejemben. Mintha egy óriási törlőgumival kitörölték volna a világot körülöttem.
Szinte már a saját gondolataimat sem látom a fejemben.
Aztán egyszer csak azt érzem, hogy lassan színesedik a világ. Az őszi nap felküzdötte magát az égbolt tetejére, és minden erejét összeszedve felszippantja a ködöt. Már csak a folyó völgyében hömpölyög. A pókocska lerázza hálójáról a vizet, és szélnek ereszti magát. Könnyű járművével lehet, hogy a fellegekig is felszáll. Az őszi napsütésben mosolyognak a színes kabátba öltözött fák is. Enyhe fuvallatra megrázzák magukat, és a százszínű levelek táncra perdülnek a levegőben, hogy aztán földet érve csodálatos őszi szőnyeget terítsenek elém. A füvön még ott csillognak a ködből itt ragadt vízcseppek. A világ előbújt teljes mivoltában. Már látom a szembejövő embereket, a házakat, a fákat, madarakat. Látom a hosszúra nyúlt őszi árnyékokat, és már látom az utat magam előtt.
Megszaporázom a lépteimet, és a kellemes őszi hangulattal a lelkemben továbbmegyek.
