Seuso kincsek
Csütörtökön Székesfehérváron járva meglátogattuk a Seuso kincsek kiállítását. A világ második leggazdagabb késő római kori tárgyi lelete igazán valami csoda. Mindenkinek csak ajánlhatom!
Ez a világ kulturális örökségének igen jelentős része, mondhatnám állomása. S az esztétikai élmény mellett igen míves darabok, az ember elgondolkodik arról a korról. Művészetéről, életéről, általában kultúrájáról. A díszes nagy tál sok mindent elmesél a római életről, egy vezető család mindennapjairól. Vadászjelenetek, közös étkezés, vagy éppen az úrnő fürdőzési és szépítkezési szokásai, ezüsttárgyakon megjelenítve.
Az egyszerűen, de annál nagyszerűbben berendezett kiállítás értő szemeknek és gondolkodó embernek a jelenünk pillanatába telepíti a majd két évezred előtti életet.
A tárgyi emlékek bemutatása és környezetük időben és akkori térből jelenné varázsolt felidézése a múzeum munkatársainak értő munkáját dicséri. Itt jól elgondolkodva élményszerűen tanulhatunk a múltról. De nemcsak arról: a jelenről is.
A leleteket a kádári korszak közepén, a hetvenes években találta meg egy amatőr kincskereső. Ki tudja, tudta-e, hogy milliárdos értéket talált? Még öntött ezüst értékben is hatalmas vagyont. De nem olvasztotta be. Feltehetően sejtett valamit arról, hogy annál sokkal nagyobb érték került kezébe, s megpróbálta meglelni az értékesítés módját. Nem sokáig örülhetett. Egy pincében találták meg felakasztva. Feltehetően nem búbánatában jutott e sorsra! Innen a történet egy megfejtetlen krimi, s a kiállításon sem hangsúlyozzák az önkezűséget és az idegen beavatkozás hiányát. A feltehetően üstbe helyezett műkincseknek aztán lába kelt. Állítólag a lábnyomokat is rögzítették. De a kincsnek és a lábak tulajdonosának nyoma veszett.
Ez a világ kulturális örökségének igen jelentős része.
Egy arab műkincskereskedő, egy angol tulajdonos, a tulajdonjogra vonatkozó bírói döntés, pontosabban döntetlenség története ismert. A visszavásárlási tárgyalások részletei nem, de ez így természetes. Máig is ismeretlen azonban, hogy a pincéből a lábnyomok hova vezettek, és merre ment az út az arab műkincskereskedőig. Egyes oknyomozó újságírók titkosszolgálati szálat sejtenek, s ebből keletkező titkos pénzügyi kereteket. Aztán ez vagy valóság, vagy ők szeretnék így látni.
De az, hogy sötét ügy és valószínűleg gyilkossággal kísérve, az aligha kétséges. És az sem, hogy a római kori kincsek ismeretlen úton távoztak.
A hazatérés útja már jobban átlátható, de titkos részletekkel teli. Az Orbán-kormány titkos tárgyalások után visszavásárolta a tárgyakat. Azok a részletek, melyek ismertek, jó taktikára utalnak. A „tisztességes angol lord” kényszerhelyzetben messze piaci érték alatt szabadult meg a vérrel szennyezett műkincstől. Szerencsére nemcsak vérrel, mert megtalálták a Kőszárhegy közeli talajra jellemző maradványokat is. Ma már többszörösen bizonyítottnak tekinthető, hogy a kincsek római tulajdonosa itt lakott, sőt a régészek egy igen nagyméretű római ház maradványait is be tudták azonosítani.
A kiállításokon finoman utalnak arra, hogy e különleges kincs és a különleges méretű ház valószínűleg kapcsolatba hozható.
Míg ott voltunk, időnként annyi látogató volt, hogy szakaszolva lehetett beengedni őket. Az egyébként nem túl magas jegyárak, és azt hiszem a kultúraközvetítés mellett is ez feltehetően jól menő üzletet is jelent. Nemcsak most Székesfehérvár múzeuma számára, de még inkább az ország számára is.
A tisztázatlan tulajdonú Seuso kincsek visszavásárlása idegenforgalmunk egyik húzóerejét alapozta meg. Ez az, amikor a nemzet pénzével bizony jól sáfárkodnak.